Nehéz....

Sziasztok!  Tudom nagyon rég óta nem adtam magamról semmi jelet amiért bocsánatot is kérek.  Nehéz most megirnom ezeket a sorokat mivel a tegnapi nap folyamán tobb mint száz oldalnegjelenites volt.  Ertitek?  Ugy volt ennyi hogy nagyon regota nem volt resz.  És ezért jar a hatalmas köszönet!  Csodasak vagytok.
Na de nem huzom tovabb az időt....  Mar regota rágódok egy témán ami nem mas mint a blog bezarasa.
Egy hete elkoltoztem Budapestre es rajottem,  hogy ezmellett a rohanas mellett nincs idom blogolni,   na meg aztan jon a suli is....
Potyogo konnyekkel irom ezeket a sorokat mivel tobb mint 2 eve vagyok itt es irom ezt a blogot.  De sajnos mindennek van egy vege.  Vege van egyszer egy jo könyvnek,  egy virag eletenek,  egy szep ruha darabunk is egyszer mar nem tud szolgalatott nyujtani,  egy emberi elett is veges,  igy ez is veges....  
Nem tudom hogy egyszer meg visssza fogok-e jonni es folytatom-e a blogot de latok ra egy pici remenysugarat.
Sajnos bejelentem hogy a blog BEZÁR..



Lehet hogy a blogomat bezartam de a szivemet nem.  Directioner orokke leszek!

II. Évad, 7. rész.

Sziasztok! Nos nagy kihagyás után itt vagyok. Sajnálom, hogy nem hoztam a rész és ez is gyatra lett de újra elveszítettem egy szülőmet, édesanyámat. Padlón voltam/vagyok koncentrálni is alig tudok, ráadásul itt van az évvégi hajrá is, na meg hogy költözök. Egyszerűen a feje tetején áll minden és nem volt időm/erőm írni. Nem tudom mi lesz a blog sorsa, mert be kell vallanom igenis megfordult a fejemben az hogy bezárom a blogot. Hát ha döntésre jutok és újra egyenesben lesz minden akkor jelentkezek.
Remélem nem haragszotok rám nagyon, bár megértem.
Jó olvasást!

A szívem kettőt dobbant egyszerre  majd még százat. Álmodok? Elaludtam volna? De nem, azok a vékonyka ujjak megmozdultak, s rákulcsolódtak a kezemre. Úgy éreztem magam mint egy tini akinek ezer- s ezer pillangó repked a gyomrában. Lassan emeltem fel a fejem szemeimet pedig csukva tartottam. Mi van ha kinyitom és minden köddé válik? Résnyire nyitottam a szemeimet, s megláttam azt a gyönyörű fáradt, álmos zöldeskék tekintetett. Gyönyörű. Megakartam szólalni, mondani akartam neki valamit de nem tudtam. Mit mondjak?
-Deja vu. -húzta pici mosolyra ajkait. Felnevettem halkan.
-Igen, valami olyasmi. -gondoltam vissza arra mikor elsőnek pillantottam meg gyönyörű szemeit. Azonnal bele szerettem, de nem akartam bevallani neki, még magamnak sem.
-Hol van a kisfiam? -nézett szemeimbe, s abban a pillanatban a szívem megállt majd újra őrült módjára kezdett verni.
-Louis vigyázz rá. -simítottam el arcából egy rövid tincset.- Hogy érzed magad? -érdeklődtem.
-Én...hát...nem jól. -rázott picit a fején, s lecsukta a szemeit. -Harry. -mondta ki a nevem, mire egy kis hümmögéssel reagáltam.- Nem emlékszek.
-Mire? -érdeklődtem.
-Arra, hogy mi történt mikor elsült a fegyver. -nézett rám kétségbe esetten.
-Nem meglepő. -eresztettem el felé egy halvány mosolyt.- Rám estél  majd elájultál. Dióhéjban ennyi. Szerencsére a mentősök gyorsak voltak.
-És kivették a... -mondatát félbe hagyta mivel a doktor ép akkor lépet be az ajtón.
-Jó reggelt! -sétált Sara mellé.- Hogy érzi magát? Valami panasz esetleg? -tekintetemet kettejük közt jártattam, s csendben figyeltem. Az orvos elmondott neki mindent ami történt, hogy hamarosan jönnek a rendőrségtől hogy felvegyék a feljelentést, valamint azt, hogy eltávolították a lépét. Az addig nyugodt Sara mikor meghallotta és felfogta mit mondott az orvos, tömérdek mennyiségű kérdéssel bombázta a fehér köpenyes embert, aki türelmesen válaszolt minden kérdésre. Mikor már nem kapott több kérdést elhagyta a szobát.
-Hol a telefonom? -intézte felém a kérdést Sara. Arca érzelem mentes volt, bár a pityegő monitor elárulta, hogy valójában nem is nyugodt. Az asztalon lévő telefon felé nyúltam, s kihúztam belőle a töltőmet, majd Sara felé nyújtottam.- Magamra hagynál, kérlek? -csökönyösen bár de megtettem amire kért. A folyosón leültem egy tört-fehér székre, majd néztem ahogy az ápolók, az orvosok és a különböző takarítók fel-alá járkálnak, szaladgálnak. Gyűlölök kórházban lenni, semmi sem rosszabb annál minthogy itt legyek. A fehér falak, a büdös klór szag, a folyamatos zsivaj, a kényelmetlen ágyak, a rossz kaja, na meg a sok vizsgálatok. Mind-mind olyan érzést vált ki az emberből, hogy az nem akar bent lenni.
Kis idő múltán már idegesítő lett számomra, hogy mindenki szaladgál, így inkább felálltam az addigi helyemről, s elindultam a fehér falon lévő kórházi térkép felé. Rájöttem, hogy egyel fentebb van  a rehabilitációs osztály, kettővel lentebb pedig  gyerekek számára a lábadozó. Felcsillant a szemem ahogy elolvastam a helységnevét. Fejemet jobbra-balra forgattam, s egy ápolót kereste, végül mikor megtaláltam a pultnál támaszkodó szőke hajú idősödő ápolót felé igyekeztem.
-Elnézést! -álltam meg előtte, mire ő felhúzott szemöldökkel leemelte a füléről a telefont. Ja hogy telefonált...- Le mehetek 2 emelettel lejjebb?
-Menjen. -rántott vállat, s újra füléhez emelte a telefont.
Nem törődtem a hanyag stílusával így inkább elindultam a lift felé. Beszállva megnyomtam a 3. emeleti gombot majd miután az ajtó bezárult, a tükörbe néztem ami a lift végében helyezkedett el.Elfintorodtam a kinézetemen, fogalmam sincs mikor néztem ki utoljára így. Hitetlenül megráztam a fejem, s inkább vissza fordultam az ajtó felé. Egy kis csengő jelezte, hogy megérkezett a lift az adott emeletre majd az ajtó kitárult én pedig kiszálltam. Egy ajtó volt előttem ami telis-tele volt üvegfestékkel rajzolt figurákkal, azonban a figyelmemet sokkal jobban megragadta egy "Adomány" feliratú plakát. Szememet a sorokon végig futtatva rájöttem hogy pénzt gyűjtenek, hogy az osztályt korszerűsíteni tudják, az adományokat pedig bent a nővérpultnál lehet leadni. Határozottan nyúltam a kilincs után majd kinyitva az ajtót beléptem az osztályra. Két nővér azonnal rám kapta a tekintetét akik a nővérpultnál papírmunkát végeztek. Nagy léptekben haladtam feléjük, de szemeimmel be-be pillantottam az ablakokon amik a kórtermekbe adtak belátást. A nővérek elé érve, mosolyogva köszöntöttem őket.
-Szeretnék adományt adni. -vágtam a közepébe.- Viszont cserébe kérnék valamit! -húztam pimasz vigyorra számat mire ők kérdőn pillantottak rám.- Szeretnék egy kicsit bemenni a gyerekekhez.
-Természetesen! -válaszolt boldogan az egyikük. Pizsama nadrágom zsebéből elővettem a pénztárcámat majd kivettem belőle egy csekket és aláfirkantottam valamint egy hat számjegyű összeget írtam rá. A nővér kikerekedett szemekkel nézte a papírt majd köszönetek sűrűjében bele tette a a dobozba amin piros betűkkel az állt hogy adományok. 15 perc elteltével már egy kórteremben ültem ahol az osztályon  lévő összes gyerek körém gyűlt, s csillogó szemekkel néztek, volt aki még el is pityeredett. Karomban egy kislányt tartottam, akinek gyönyörű mélybarna szemei voltak, s gesztenye barna haja. Alig lehetett több mint 3 éves, s mégis azért került be mert eltörte a kezét. Sok gyerek került be valamilyen töréssel de volt olyan gyerek is aki azért került be mert megharapta egy állat. Jól éreztem magam a társaságukban, mosolyom egy percre sem hervadt le az arcomról, de agyam folyton Sara-ra gondolt. Elénekeltem nekik dalokat amiket kértek, s ők velem együtt énekeltek. Sztorikat  meséltek nekem, s én is nekik. Örültem annak, hogy röpke két órára elfelejtettem minden rosszat. Viszont két óra elteltével elköszöntem és vissza indultam Sara osztályára. S még a liftben eltökéltem, hogy vissza fogok ide járni.