2015. február 7., szombat

II. Évad, 3. rész. "Őt hagyd ki ebből!"

Vélemény kérek!
Jó olvasást!

Amikor tudod, vagy csak felmerül az a tény benned, hogy valakinek megmentheted az életét, vagy akár el is veszítheti azt miattad, akkor elönt egy egyfajta félelem. Félelem attól, hogy valaki miattad halhat meg. Főleg ha azt a személyt egyszer a szívedbe zártad, akkor kétszer olyan nagy lesz rajtad a nyomás. Mi lesz ha elbukok és a szemem láttára fogja az az elmebeteg ember megölni azt a személyt, akit régen szívemből szerettem? Azt hiszem akkor többet, nem lennék képes szeretni, nem lennék többé önmagam. Nem, nem érdekel az, hogy már 7 éve nem láttuk egymást. Hiszen ő volt az aki a 18 éves énemnek olyan boldogságot adott egykoron amire örökkön örökké emlékezni fogok, és sohasem fogom titkolni mások elől. Egyszerűen, bele roskadnék a tudatba, hogy valaki miattam halt meg. És ha azzal meg tudom menteni az életét, akkor nem fogok tökölni rajta, hogy elmegyek-e vagy sem. Ez olyan mintha én dönthetném el azt, hogy egy ember élhet-e vagy sem. Szörnyű.
A percek elrepülnek a kocsi felett, s úgy érezem, hogy az egy órás kocsikázást 10 perc alatt tudtuk volna le. A szívem a torkomban dobog mikor megpillantok egy csapat rendőr tisztet és kommandóst ahogy fegyverekkel a kezükben, lövésre készen állnak. A hideg végigfut rajtam ahogy leállítom a motort, s fiamat Louis-ra hagyva szaladok egy ismerős alak felé. Liam. Oly' annyira nem változott meg, de mégis látszik rajta az évek múlása. Ahogy meglát szemei kikerekedtek, s karjai közé zárt úgy mintha az a 7 év nem is lett volna.
-Kérlek, mentsd meg! -suttogja a fülembe elcsukló hangon. Elhúzódok és szemeibe nézek, amik pirosak és fáradtan csillognak. Nem válaszolok neki hiszen fogalmam sincs mi lesz. Megfordulok és a felénk közeledő rendőrtisztre emelem a tekintetem.
-Uram! Be szeretnék menni! -úgy mondom neki akár egy katona a parancsnokának, de hangomban mégis ott cseng a felé irányuló tisztelet.
-Hölgyem! -ráz velem kezet, majd folytatja- Nem tudjuk mennyire kiszámíthatóak a bent lévő elkövetők. Azt tudjuk, hogy fegyverük van és az ölés sem tántorítja meg őket.
-Azt mondták, hogy engem akarnak, hogy velem akarnak beszélni. Kérem, engedjenek be! -állom a tekintetét, és próbálok minél határozottabbnak lenni, bár a remegő lábaim, és kezeim elárulhatnak. A rendőr hezitál, gondolkozik majd bólint.
-Ha lövést hallunk akkor azonnal bemegyünk! -jelenti ki, én pedig bólintva távozok előle. Louishoz megyek vissza, aki karjai közt tartja Lucas-t, s minél távolabb ment a háztól.
-Louis, kérlek vigyázz rá. Oké? -puszilom meg kisfiam puha arcocskáját, s a torkomban pedig gombóc keletkezik.
-Persze, vigyázok. -bólint és karjait kicsit erősebben fonja köré. Meg fordulok és elindulok a szalag kordon felé, de Louis hangjára vissza fordulok.- Sara, kérlek legyél óvatos...és köszönöm! -hangja remeg, nekem pedig a gyomrom össze zsugorodik. A kordonhoz érve az a rendőrtiszt fogad akivel beszéltem, így hát azonnal átenged. Ahogy elérek a vén rozoga ajtóhoz a szívem úgy kalimpál mintha maratont futottam volna, s mikor lenyomom a kilincset akkor minden zaj elnémul én pedig  már ott állok bent a rémisztő hotel halljában.
Hallom ahogy az egyik rendőr  -vagy kommandós- egy hangosbeszélőbe bemondja, hogy bent vagyok az épületben, valamint azt ahogy a rablók, vagy elkövetők -jobban mondva csak az egyik- vissza kiabál, hogy menjek fel az első emeletre. Így hát tetszem azt amit mond. A hotel padlója minden egyes lépésemnél ropog-recseg, s minden egyeslépésnél figyelek hova lépek nehogy véletlenül beszakadjon. Az ablakok be vannak deszkázva, a falak csupaszak és koszosak. Dohos szag van ami keveredik a cigaretta büdös füstjével. Az egész földszint félhomályban van, de ahogy felérek a lépcső tetejére ott már teljes a világosság. Fogalmam sincs merre menjek tovább ezért le cövekelek és fülelek, hogy mégis merről jöhetnek a zajok. Miután meg állapítom, hogy jobb oldalról hallatszódnak elfordulok és bizonytalan lépésekkel elindulok. Elhagyok egy ajtót, két ajtót, három ajtót, majd a negyediknél megtorpanok. Ott vannak. Ott vannak egészen pontosan négyen. Harry egy székben ül megkötözve, s mikor rám kapja tekintetét úgy érezem, hogy szaltózik a szívem és a gyomrom is. Hosszú haja, ami a tarkójáig ér, csapzottan áll össze-vissza. Szemei karikásak, pirosak, és duzzadtak, valamint fáradságtól csillognak. Ruhája koszos és szakadt, arca is be van esve.
Ahogy a három férfi megfordult és tudatosult bennem kik is állnak előttem akkor a szívem kihagyott pár ütemet. Mindegyik vigyorgott, én pedig azt kívántam, hogy ébredjek fel ebből a rohadt rémálomból. A kisfiam apja Joe, apám nevelt fia Ricsi, és egy ismeretlen személy állt előttem.
-Hát eljöttél drágám? -vigyorgott önelégülten Joe. Sötét, hollófekete haja rövidre volt nyírva, szemei vörösek voltak a kábítószertől -tudtam, hogy drogozik ezért is váltunk el, valamint Lucas miatt- kezében egy fegyvert szorongatott.
-Nem vagyok a drágád! -ráztam a fejem, s farkas szemet néztem vele.
-Jött megmenteni az ex lovagját! -röhögött fel Ricsi.
-Mi lenne  ha nem szólnál bele?! -rivallt rá Joe.
-Mond, mit akartok vele, és engem minek hívattál ide? -teszem fel a kérdéseim, s tekintetem Harry-re szalad. A földet bámulja de látom rajta, hogy nincs jól, a szemeit szinte alig bírja már nyitva tartani mikor az idegen fickó felpofozza.- Hagyd békén! -emelem fel a hangom, de ő csak rám vigyorog és újra megpofozza őt.
-Hogy vele mit akarunk? Csupán megfizet azért amit tett. -ránt vállat Ricsi.
-Ugyan mit tett ő, Ricsi? -tárom szét karjaim és hitetlenkedve nézek rá. Ugyan mit tett Harry? Nem is ismeri őt, nem is látta még eddig!
-Ne hívj Ricsinek! Richard vagyok! -förmedt rám, s kezei ökölbe szorultak.- Egyébként, emlékszel amikor régen olyan szépen elbántál velem, ott a verandán? -húzza fel szemöldökét, én pedig vissza pörgetem azt a jelenetet. Még szép, hogy emlékszek mikor apámhoz mentem, majd mikor haza akartam jönni Ő megállított én pedig férfiasságán rúgtam őt.- Miatta mentél el tőlünk, miatta nem kaphattalak meg, miatta! -ordította az utolsó szót. Megfordulva Harry gyomrába vágta az öklét aki erre fájdalmasan nyögött fel. A levegő a tüdőmben akadt s szemeim kikerekedtek. Magának akart? Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna ha ott maradok... Megerőszakolt volna? Képes lett volna rá? Bizonyára igen, hiszen aki erre képes, akkor arra is képes lett volna.
-És te? Te miért vagy itt? Hiszen ő nem ártott semmit! -könnyeimmel küszködve beszélek kicsit hangosabban. Nem akarom, hogy bántsák miattam. Miattam bántsák, csak mert szerettem?
-Ő engem nem érdekel! Én a fiamat akarom!
-Mi? Nem! Őt hagyd ki ebből! Ő még kicsi! -a fiamat sose fogja elvenni tőlem. Harry rám emeli a tekintetét s pásztáz engem.
-Még, hogy hagyjam őt ki? Hiszen miatta csinálom! Tudtam, hogy akkor újra láthatlak ha te magad sétálsz hozzám. -ezzel a távol tartási papírra céloz amit 3 éve kértem amikor zaklatott engem és Lucast.
-Te teljesen megőrültél! Miért nem hagysz már békén? Miért nem hagyod, hogy felneveljem a fiamat nyugodtan? -úgy röhög fel mintha valami jó viccet mondtam volna neki, majd megkomolyodnak az arcvonásai és elém lépdel.
-Azt akarom, hogy olyan legyen mint az apja! Nem fogom hagyni, hogy egy nyálas fiút nevelj belőle! -Harry-re pillantottam aki kicsit megingatta a fejét.
-Én meg azt nem fogom hagyni, hogy egy olyan drogos, nagyképű, rohadék legyen mint az apja! -hangomban csörgedezik az iránta érzet gyűlöletem. Állkapcsa megfeszül, majd már csak azt veszem észre, hogy keze arcomon csattan. A szám elnyílik, és megérzem azt a förtelmes fémes ízt a számban.
-Vigyázz a szádra szépség, mert a pacsirta fogja bánni! -ellépet előlem majd intet az ismeretlennek aki a farmer kabátjából egy fekete pisztolyt vett elő és Harry felé irányította. Ahogy meghallom hogy kibiztosította, elpattan bennem valami és Harry elé rohanok úgy mint egy anya tigris aki épp gyermekét menti. Végül egy hangos lövés tölti be a szobát...