Hi! :)
Mint látjátok meghoztam így estére a részt, ami frissen lett kész, és még nem tudtam átolvasni, valamint kijavítani a hibákat, de most teszem fel mivel holnap tanulni fogok, és fejlécet is szerkesztek, soo bocsánat a hibákért!
Jó olvasást!
 |
| Zayn kicsit kómásan van benne, de benne van! :D |
Úgy éreztem mintha föld -vagyis jobban mondva a kocsi- hármat fordult volna velem. A kezem remegni kezdett, azt hittem elejtem a telefont. Csak meredtem előre, s még pislogni is elfelejtettem! Az agyam pörögni kezdett akár, egy kutya ami a farkát kergeti. Két dolog körül forogtak a gondolataim, az első az volt, hogy; honnan tudta meg a telefonszámom? A másik pedig; miért kell azonnal ott lennem? Hiszen 7 éve nem beszéltem velük, nem is hallottak rólam, nem csináltam semmi olyat ami hozzám köthetné őket. Akkor mégis miért én? Miért nekem kell ott lennem?
-Ott vagy? -hallottam a hangját, de egyszerűn nem tudtam rávenni a számat, hogy szavakat formáljanak.
-Mami. -hallottam a kisfiam hangját mire kissé megráztam a fejem, s végre megszólaltam.
-Miért? -köszörültem meg a torkom, mivel az az egy árva szócska is csak suttogással ért fel.- Miért kellene nekem ott lennem, mikor 7 éve semmit sem csináltam ami hozzátok kötött volna. Miért kellene akkor nekem ott lennem? Egyáltalán, hogy tudtál felhívni? -a kérdéseket nem tudtam megállítani, s úgy hagyták a számat mint nyitott csapból a víz.
-Kérlek, Sara! Gyere ide, hidd el nagyon is közöd van ehhez! Kérlek! -hangja nem volt parancsoló, mindinkább volt reménykedő.- Mindent elmagyarázok mikor ide érsz, ígérem! -Talán akkor kellett volna leütni engem egy jó nagy hólapáttal mikor kiejtettem ajkaim közül azt az egy árva szót.
-Oké. -Hogy miért egyeztem bele? Iszonyatosan jó kérdés!Egyszerűen nem az agyam irányította a számat ami azt súgta hogy tegyem le a telefont, hanem a szívem ami ordibáltam az oké szócskát. Már akkor, s ott éreztem, hogy valamibe bele keveredtem, csak még nem sejtettem, hogy mégis mibe... Louis lediktált nekem egy címet amit beírtam a GPS-be és kihangosítva a telefont bele tettem a telefon tartóba, majd beindítottam a kocsit és elindultam a Watfordból kivezető úton.
-Mikor fogsz ide érni? -csendült fel a hangja. Már fejből tudtam, hogy mennyi idő kell arra, hogy a kitűzött úti célhoz érjek.
-Bő egy óra.
-Egy óra?! -kiáltott fel mire szemem fénye a hátam mögött sírni kezdett, így lehúzódtam az útról.
-Igen Louis, egy óra de ha kiabálni fogsz akkor vagy nem megyek, vagy lesz abból az egy órából kettő is! -csatoltam ki az övem majd hátrafordultam a pityergő gyönyörűségemhez.- Shh nyugi, itt vagyok kicsi kincsem, nyugi. -simogattam meg puha arcocskáját, amin végig szánkáztak a könnyek. Álmos volt, s nyűgösségét is ez okozta.
-Ki van ott? Kivel beszélsz? -beszélt sokkal halkabban.
-A kisfiam van itt Louis, és hozzá beszélek mivel, valaki megijesztette! -hangsúlyoztam ki a "valaki" szót.
-A...a kicsodád? -krákogott a vonal másik végén. Elővettem a kis táskájából a cumisüvegét amiben baracklé volt töltve, majd kezébe adtam, miközben homlokát és arcocskáját simogattam azért ,hogy minél hamarabb el tudjon aludni.
-A kisfiam Louis!
-A kisfiad? -megráztam a fejem és felsóhajtottam.
-Menj el fülészetre! Vagy most ki a füled, biztos sok már benne a fülzsír és gátolja a hallásod! -forgattam a szemeimet.
-Mikor szültél te?
-Négy éve. -válaszoltam tömören.- Louis azt hiszem több lesz mint egy óra mert még be kellene ugranom venni neki útravalót. -tájékoztattam.
-Mennyi idő lenne? -kérdezett.
-Úgy fél óra. -saccoltam. Közben a kicsim is lehunyta végre a szemeit, s cumisüvegjét is ölébe ejtette amit el vettem.
-Honnan jössz? -érdeklődött.
-Watford.
-Szóval oda tüntetek el. -nevetett keserédesen.- Sara, ne menj be semelyik boltba csak gyere egyenesen ide majd én veszek neki mindent és elétek megyek, oké? Kérlek, nem lehet most húzni az időt! -a fejemben visszhangzott "nem lehet most húzni az időt". Mire értette, miért nem lehet?
-Jó. -előre fordultam, bekötöttem magam majd elindultam újra.- Louis?
-Mond.
-Miért kell ott lennem? -félve tettem fel a kérdést, s nem értettem miért.- És egyáltalán honnan tudtad meg a számom?
-A számodat már három napja kutatom. Reggel találkoztam a bátyáddal, el sem akartam hinni, és elkértem tőle, ő meg persze megadta. Azért hívtalak most mert ő mondta, hogy csak délután hívjalak, de hidd el hogy alig tudtam várni. -hangja gondterhelt volt és lehangolt.
-De miért? -már magam sem tudom mikor tettem fel utoljára egy nap ennyiszer azt a kérdést, hogy "Miért?".
-Én....én nem tudom, hogy hogy mondjam el, vagy hol kezdjem, ez annyira bonyolult...-sóhajtott.
-Kérlek, tudni akarom miért annyira fontos ott lennem!
-Tudod mit? Az egyik testőrrel megyek eléd és majd akkor elmesélem, oké?
-Oké! -s miután eligazítottam, hogy az M1-esen megyek letettük. Mellékesen elmondom, hogy ő már addigra a boltot járta...
Miközben az utat pásztáztam az agyam csak azon járt, hogy mi lehet az ok? De nem jutottam semmire, mintha az agyam leblokkolt volna. Halkan szólt a rádióban egy népszerű koreai dal ami jobban az idegeimet tépte, ahogy vinnyogó hangon blablabláznak, így átváltottam egy másik adóra amiben éppen egy régi mégis kedvenc zeném hallatszott. Dúdolni kezdtem, s ujjammal a kormányon ritmusra doboltam, mígnem a telefonom rezegni kezdett. Kikapcsoltam a rádiót és kihangosítva fogadtam a hívást.
-Milyen kocsid van? -hangzott Louis hangja kocsizúgással keveredve.
-Suzuki sx4 cross. -válaszoltam, s fékre taposva álltam meg az egyik kereszteződésnél.
-Fekete? És hátul van egy rajzfilmes matrica?
-Aha. De ho...-folytattam volna de közbe vágott.
-Maradj úgy ahogy vagy! -és ezzel ki is nyomott. Semmi szia, vagy valami magyarázat, áh minek is... Maradjak úgy ahogy vagyok...menni se tudnék. A lámpát pásztáztam és vártam, hogy végre zöldre váltson át, mikor az anyósülés felőli ablakon halk kopogás hallatszott. Oda kaptam a fejem és azt hittem, hogy felsikítok, de e helyet inkább kinyitottam az ajtót és tágra nyílt szemekkel, és fülig érő mosollyal néztem a barna, kócos hajú, tenger kék szemű férfi ül be mellém. Igen, férfi. Egy markáns, igazi férfivé érett Louis.
-Szia! -tárta ki a karjait miután egy reklám táskát letett a lábai mellé, én pedig mint egy ragadozó vetettem közéjük magam és úgy öleltem mint még eddig soha senkit. Miután elhúzódtam tőle jobban szemügyre vettem, úgy ahogy ő is engem. Lábaim egy fehér Adidas cipő díszelgett, sötét farmerrel, és egy fekete trikó volt rajta. Karjait díszített egy-kettő új tetoválás, és izmai is gyarapodtak. Arcát pár napos borosta fedte, és ott díszelgett a fülig érő mosolya is, szeme alatt kissé lilás karikák éktelenkedtek, haja pedig kócosan meredezett össze-vissza, tenger kék szemei pedig fáradtan csillogtak. Mondhatni semmit sem változott, s mégis.
-Mond, hogy csak álmodok. -motyogtam, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy alig 1-2 óra alatt újra láthatom 7 teljes év után.- Alig változtál. -nevetek fel halkan hiszen mégiscsak a kisfiam alszik a hátsó ülésen.
-Te pedig nagyon is változtál. -mosolyogva rázta meg fejét ami aztán hátam mögötti ülésre, jobban mondva az ülésen alvó kicsikémre tévedt és ott is maradt.- Ő a kisfiad?
-Igen. -biccentettem büszkén. Nagy mutatóujját óvatosan simította végig a puha arcocskán és mosolyogva fordult vissza hozzám mikor álommanó felsóhajtott.
-Teljesen rád hasonlít. -néz előre, én pedig elindulok mivel a lámpa már zöld színben pompázott.- Hogy hívják? -fél szemmel látom ahogy újra kisfiamat nézi.
-Lucas. -felelem büszkén. Ő pedig nyomatékosítva megismétli. Nem bírom vissza tartani magam így rákérdezek arra ami már több mint egy órája fúrja az oldalam.- Louis, most már elmondhatnád, hogy mi is van.
-Igazad van, hiszen tudnod kell, mielőtt oda érünk. -sóhaja gondokkal volt tele. A kormányt akaratlanul is jobban markoltam meg egy a füleimet hegyeztem.-Az egész körülbelül egy hete kezdődött. Letoltunk egy jó kis koncertet, és úgy gondoltuk elmegyünk kicsit bulizni. Szinte mindegyikük leitta magát, így még észre sem vettük hogy egyikünket elnyelte a föld. Másnap délben idegesek voltunk mert nem találtuk sehol Harry-t. Hívtuk a mobilján de nem vette fel, aztán estére se volt róla hír, és aztán az egyik hotelben dolgozó srác hozott egy levelet, amin egy cím volt és annyi hogy menjünk oda. Idegesek voltunk és oda mentünk. Még semmit nem sejtettük mikor megálltunk a romos használhatatlan hotel előtt. Nyitva volt ezért bementünk, de csak egy fekete alak volt az egyik ajtóban ami megparancsolta hogy maradjuk egy helyben. Elmondta, hogy náluk van Harry, valamint azt, hogy ők nem pénzért rabolták el hanem...hanem azért hogy veled beszélhessenek. -elakadt a lélegzetem, úgy éreztem, hogy ez egyszerre túl sok információ számomra. Összegezve az eddig hallottakat;Harry-t elrabolták, és csak azért, hogy velem beszélhessenek. Ez abszurdum, miért velem? Ez teljesen hülyeség!- Ellenkezni akartunk az ötlete miatt, és nem akartunk elmenni de akkor pisztolyt rántott elő és utasított, hogy hordjuk el onnan magunkat. Miután kijöttünk hívtuk a hatóságokat és ők azonnal jöttek de nem mehettek be mert azzal fenyegetnek, hogy megölik Harry-t. Miután egy napot ott tanyáztunk előtte, határidőt adott, hogy kerítsünk elő téged, különben végez vele. -a levegő reszketegen távozott a tüdőmből, s kezeim elfehéredve markolták a kormányt. Ez nem igaz, nem lehet igaz.
-Nem igaz! -meredtem előre az egyenes útszakaszon.- Ezzel akartok rávenni, hogy menjek vissza Harry-hez vagy mi? Louis ha ez egy vicc akkor eléggé morbid! -nem tudom miért mondtam, hogy csak vicc, hiszen látszott Lou-n, hogy igazat beszél.
-Bárcsak nem lenne igaz! Tudod hányszor volt már az, hogy úgy riadtam este fel, hogy azt reméltem csak mindet álmodtam? Azt akartam, hogy ne legyen igaz. De ez a kibaszott igazság! -idegesen túrt bele barna hajkoronájába.- Fűt fát megmozgattam a telefonszámodért, vagy a lakcímedért, de nem leletem semmit! Mikor a bátyád megadta a számodat, akkor már azt se tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány. A rendőrök 0-24-ben vannak a hotel előtt de nem érnek vele semmit. Mindent fel ajánlottunk már nekik, de semmi. Te vagy az egyetlen remény, nem akarom elveszteni a testvérem!
