II. Évad, 7. rész.

Sziasztok! Nos nagy kihagyás után itt vagyok. Sajnálom, hogy nem hoztam a rész és ez is gyatra lett de újra elveszítettem egy szülőmet, édesanyámat. Padlón voltam/vagyok koncentrálni is alig tudok, ráadásul itt van az évvégi hajrá is, na meg hogy költözök. Egyszerűen a feje tetején áll minden és nem volt időm/erőm írni. Nem tudom mi lesz a blog sorsa, mert be kell vallanom igenis megfordult a fejemben az hogy bezárom a blogot. Hát ha döntésre jutok és újra egyenesben lesz minden akkor jelentkezek.
Remélem nem haragszotok rám nagyon, bár megértem.
Jó olvasást!

A szívem kettőt dobbant egyszerre  majd még százat. Álmodok? Elaludtam volna? De nem, azok a vékonyka ujjak megmozdultak, s rákulcsolódtak a kezemre. Úgy éreztem magam mint egy tini akinek ezer- s ezer pillangó repked a gyomrában. Lassan emeltem fel a fejem szemeimet pedig csukva tartottam. Mi van ha kinyitom és minden köddé válik? Résnyire nyitottam a szemeimet, s megláttam azt a gyönyörű fáradt, álmos zöldeskék tekintetett. Gyönyörű. Megakartam szólalni, mondani akartam neki valamit de nem tudtam. Mit mondjak?
-Deja vu. -húzta pici mosolyra ajkait. Felnevettem halkan.
-Igen, valami olyasmi. -gondoltam vissza arra mikor elsőnek pillantottam meg gyönyörű szemeit. Azonnal bele szerettem, de nem akartam bevallani neki, még magamnak sem.
-Hol van a kisfiam? -nézett szemeimbe, s abban a pillanatban a szívem megállt majd újra őrült módjára kezdett verni.
-Louis vigyázz rá. -simítottam el arcából egy rövid tincset.- Hogy érzed magad? -érdeklődtem.
-Én...hát...nem jól. -rázott picit a fején, s lecsukta a szemeit. -Harry. -mondta ki a nevem, mire egy kis hümmögéssel reagáltam.- Nem emlékszek.
-Mire? -érdeklődtem.
-Arra, hogy mi történt mikor elsült a fegyver. -nézett rám kétségbe esetten.
-Nem meglepő. -eresztettem el felé egy halvány mosolyt.- Rám estél  majd elájultál. Dióhéjban ennyi. Szerencsére a mentősök gyorsak voltak.
-És kivették a... -mondatát félbe hagyta mivel a doktor ép akkor lépet be az ajtón.
-Jó reggelt! -sétált Sara mellé.- Hogy érzi magát? Valami panasz esetleg? -tekintetemet kettejük közt jártattam, s csendben figyeltem. Az orvos elmondott neki mindent ami történt, hogy hamarosan jönnek a rendőrségtől hogy felvegyék a feljelentést, valamint azt, hogy eltávolították a lépét. Az addig nyugodt Sara mikor meghallotta és felfogta mit mondott az orvos, tömérdek mennyiségű kérdéssel bombázta a fehér köpenyes embert, aki türelmesen válaszolt minden kérdésre. Mikor már nem kapott több kérdést elhagyta a szobát.
-Hol a telefonom? -intézte felém a kérdést Sara. Arca érzelem mentes volt, bár a pityegő monitor elárulta, hogy valójában nem is nyugodt. Az asztalon lévő telefon felé nyúltam, s kihúztam belőle a töltőmet, majd Sara felé nyújtottam.- Magamra hagynál, kérlek? -csökönyösen bár de megtettem amire kért. A folyosón leültem egy tört-fehér székre, majd néztem ahogy az ápolók, az orvosok és a különböző takarítók fel-alá járkálnak, szaladgálnak. Gyűlölök kórházban lenni, semmi sem rosszabb annál minthogy itt legyek. A fehér falak, a büdös klór szag, a folyamatos zsivaj, a kényelmetlen ágyak, a rossz kaja, na meg a sok vizsgálatok. Mind-mind olyan érzést vált ki az emberből, hogy az nem akar bent lenni.
Kis idő múltán már idegesítő lett számomra, hogy mindenki szaladgál, így inkább felálltam az addigi helyemről, s elindultam a fehér falon lévő kórházi térkép felé. Rájöttem, hogy egyel fentebb van  a rehabilitációs osztály, kettővel lentebb pedig  gyerekek számára a lábadozó. Felcsillant a szemem ahogy elolvastam a helységnevét. Fejemet jobbra-balra forgattam, s egy ápolót kereste, végül mikor megtaláltam a pultnál támaszkodó szőke hajú idősödő ápolót felé igyekeztem.
-Elnézést! -álltam meg előtte, mire ő felhúzott szemöldökkel leemelte a füléről a telefont. Ja hogy telefonált...- Le mehetek 2 emelettel lejjebb?
-Menjen. -rántott vállat, s újra füléhez emelte a telefont.
Nem törődtem a hanyag stílusával így inkább elindultam a lift felé. Beszállva megnyomtam a 3. emeleti gombot majd miután az ajtó bezárult, a tükörbe néztem ami a lift végében helyezkedett el.Elfintorodtam a kinézetemen, fogalmam sincs mikor néztem ki utoljára így. Hitetlenül megráztam a fejem, s inkább vissza fordultam az ajtó felé. Egy kis csengő jelezte, hogy megérkezett a lift az adott emeletre majd az ajtó kitárult én pedig kiszálltam. Egy ajtó volt előttem ami telis-tele volt üvegfestékkel rajzolt figurákkal, azonban a figyelmemet sokkal jobban megragadta egy "Adomány" feliratú plakát. Szememet a sorokon végig futtatva rájöttem hogy pénzt gyűjtenek, hogy az osztályt korszerűsíteni tudják, az adományokat pedig bent a nővérpultnál lehet leadni. Határozottan nyúltam a kilincs után majd kinyitva az ajtót beléptem az osztályra. Két nővér azonnal rám kapta a tekintetét akik a nővérpultnál papírmunkát végeztek. Nagy léptekben haladtam feléjük, de szemeimmel be-be pillantottam az ablakokon amik a kórtermekbe adtak belátást. A nővérek elé érve, mosolyogva köszöntöttem őket.
-Szeretnék adományt adni. -vágtam a közepébe.- Viszont cserébe kérnék valamit! -húztam pimasz vigyorra számat mire ők kérdőn pillantottak rám.- Szeretnék egy kicsit bemenni a gyerekekhez.
-Természetesen! -válaszolt boldogan az egyikük. Pizsama nadrágom zsebéből elővettem a pénztárcámat majd kivettem belőle egy csekket és aláfirkantottam valamint egy hat számjegyű összeget írtam rá. A nővér kikerekedett szemekkel nézte a papírt majd köszönetek sűrűjében bele tette a a dobozba amin piros betűkkel az állt hogy adományok. 15 perc elteltével már egy kórteremben ültem ahol az osztályon  lévő összes gyerek körém gyűlt, s csillogó szemekkel néztek, volt aki még el is pityeredett. Karomban egy kislányt tartottam, akinek gyönyörű mélybarna szemei voltak, s gesztenye barna haja. Alig lehetett több mint 3 éves, s mégis azért került be mert eltörte a kezét. Sok gyerek került be valamilyen töréssel de volt olyan gyerek is aki azért került be mert megharapta egy állat. Jól éreztem magam a társaságukban, mosolyom egy percre sem hervadt le az arcomról, de agyam folyton Sara-ra gondolt. Elénekeltem nekik dalokat amiket kértek, s ők velem együtt énekeltek. Sztorikat  meséltek nekem, s én is nekik. Örültem annak, hogy röpke két órára elfelejtettem minden rosszat. Viszont két óra elteltével elköszöntem és vissza indultam Sara osztályára. S még a liftben eltökéltem, hogy vissza fogok ide járni.