Nehéz....

Sziasztok!  Tudom nagyon rég óta nem adtam magamról semmi jelet amiért bocsánatot is kérek.  Nehéz most megirnom ezeket a sorokat mivel a tegnapi nap folyamán tobb mint száz oldalnegjelenites volt.  Ertitek?  Ugy volt ennyi hogy nagyon regota nem volt resz.  És ezért jar a hatalmas köszönet!  Csodasak vagytok.
Na de nem huzom tovabb az időt....  Mar regota rágódok egy témán ami nem mas mint a blog bezarasa.
Egy hete elkoltoztem Budapestre es rajottem,  hogy ezmellett a rohanas mellett nincs idom blogolni,   na meg aztan jon a suli is....
Potyogo konnyekkel irom ezeket a sorokat mivel tobb mint 2 eve vagyok itt es irom ezt a blogot.  De sajnos mindennek van egy vege.  Vege van egyszer egy jo könyvnek,  egy virag eletenek,  egy szep ruha darabunk is egyszer mar nem tud szolgalatott nyujtani,  egy emberi elett is veges,  igy ez is veges....  
Nem tudom hogy egyszer meg visssza fogok-e jonni es folytatom-e a blogot de latok ra egy pici remenysugarat.
Sajnos bejelentem hogy a blog BEZÁR..



Lehet hogy a blogomat bezartam de a szivemet nem.  Directioner orokke leszek!

II. Évad, 7. rész.

Sziasztok! Nos nagy kihagyás után itt vagyok. Sajnálom, hogy nem hoztam a rész és ez is gyatra lett de újra elveszítettem egy szülőmet, édesanyámat. Padlón voltam/vagyok koncentrálni is alig tudok, ráadásul itt van az évvégi hajrá is, na meg hogy költözök. Egyszerűen a feje tetején áll minden és nem volt időm/erőm írni. Nem tudom mi lesz a blog sorsa, mert be kell vallanom igenis megfordult a fejemben az hogy bezárom a blogot. Hát ha döntésre jutok és újra egyenesben lesz minden akkor jelentkezek.
Remélem nem haragszotok rám nagyon, bár megértem.
Jó olvasást!

A szívem kettőt dobbant egyszerre  majd még százat. Álmodok? Elaludtam volna? De nem, azok a vékonyka ujjak megmozdultak, s rákulcsolódtak a kezemre. Úgy éreztem magam mint egy tini akinek ezer- s ezer pillangó repked a gyomrában. Lassan emeltem fel a fejem szemeimet pedig csukva tartottam. Mi van ha kinyitom és minden köddé válik? Résnyire nyitottam a szemeimet, s megláttam azt a gyönyörű fáradt, álmos zöldeskék tekintetett. Gyönyörű. Megakartam szólalni, mondani akartam neki valamit de nem tudtam. Mit mondjak?
-Deja vu. -húzta pici mosolyra ajkait. Felnevettem halkan.
-Igen, valami olyasmi. -gondoltam vissza arra mikor elsőnek pillantottam meg gyönyörű szemeit. Azonnal bele szerettem, de nem akartam bevallani neki, még magamnak sem.
-Hol van a kisfiam? -nézett szemeimbe, s abban a pillanatban a szívem megállt majd újra őrült módjára kezdett verni.
-Louis vigyázz rá. -simítottam el arcából egy rövid tincset.- Hogy érzed magad? -érdeklődtem.
-Én...hát...nem jól. -rázott picit a fején, s lecsukta a szemeit. -Harry. -mondta ki a nevem, mire egy kis hümmögéssel reagáltam.- Nem emlékszek.
-Mire? -érdeklődtem.
-Arra, hogy mi történt mikor elsült a fegyver. -nézett rám kétségbe esetten.
-Nem meglepő. -eresztettem el felé egy halvány mosolyt.- Rám estél  majd elájultál. Dióhéjban ennyi. Szerencsére a mentősök gyorsak voltak.
-És kivették a... -mondatát félbe hagyta mivel a doktor ép akkor lépet be az ajtón.
-Jó reggelt! -sétált Sara mellé.- Hogy érzi magát? Valami panasz esetleg? -tekintetemet kettejük közt jártattam, s csendben figyeltem. Az orvos elmondott neki mindent ami történt, hogy hamarosan jönnek a rendőrségtől hogy felvegyék a feljelentést, valamint azt, hogy eltávolították a lépét. Az addig nyugodt Sara mikor meghallotta és felfogta mit mondott az orvos, tömérdek mennyiségű kérdéssel bombázta a fehér köpenyes embert, aki türelmesen válaszolt minden kérdésre. Mikor már nem kapott több kérdést elhagyta a szobát.
-Hol a telefonom? -intézte felém a kérdést Sara. Arca érzelem mentes volt, bár a pityegő monitor elárulta, hogy valójában nem is nyugodt. Az asztalon lévő telefon felé nyúltam, s kihúztam belőle a töltőmet, majd Sara felé nyújtottam.- Magamra hagynál, kérlek? -csökönyösen bár de megtettem amire kért. A folyosón leültem egy tört-fehér székre, majd néztem ahogy az ápolók, az orvosok és a különböző takarítók fel-alá járkálnak, szaladgálnak. Gyűlölök kórházban lenni, semmi sem rosszabb annál minthogy itt legyek. A fehér falak, a büdös klór szag, a folyamatos zsivaj, a kényelmetlen ágyak, a rossz kaja, na meg a sok vizsgálatok. Mind-mind olyan érzést vált ki az emberből, hogy az nem akar bent lenni.
Kis idő múltán már idegesítő lett számomra, hogy mindenki szaladgál, így inkább felálltam az addigi helyemről, s elindultam a fehér falon lévő kórházi térkép felé. Rájöttem, hogy egyel fentebb van  a rehabilitációs osztály, kettővel lentebb pedig  gyerekek számára a lábadozó. Felcsillant a szemem ahogy elolvastam a helységnevét. Fejemet jobbra-balra forgattam, s egy ápolót kereste, végül mikor megtaláltam a pultnál támaszkodó szőke hajú idősödő ápolót felé igyekeztem.
-Elnézést! -álltam meg előtte, mire ő felhúzott szemöldökkel leemelte a füléről a telefont. Ja hogy telefonált...- Le mehetek 2 emelettel lejjebb?
-Menjen. -rántott vállat, s újra füléhez emelte a telefont.
Nem törődtem a hanyag stílusával így inkább elindultam a lift felé. Beszállva megnyomtam a 3. emeleti gombot majd miután az ajtó bezárult, a tükörbe néztem ami a lift végében helyezkedett el.Elfintorodtam a kinézetemen, fogalmam sincs mikor néztem ki utoljára így. Hitetlenül megráztam a fejem, s inkább vissza fordultam az ajtó felé. Egy kis csengő jelezte, hogy megérkezett a lift az adott emeletre majd az ajtó kitárult én pedig kiszálltam. Egy ajtó volt előttem ami telis-tele volt üvegfestékkel rajzolt figurákkal, azonban a figyelmemet sokkal jobban megragadta egy "Adomány" feliratú plakát. Szememet a sorokon végig futtatva rájöttem hogy pénzt gyűjtenek, hogy az osztályt korszerűsíteni tudják, az adományokat pedig bent a nővérpultnál lehet leadni. Határozottan nyúltam a kilincs után majd kinyitva az ajtót beléptem az osztályra. Két nővér azonnal rám kapta a tekintetét akik a nővérpultnál papírmunkát végeztek. Nagy léptekben haladtam feléjük, de szemeimmel be-be pillantottam az ablakokon amik a kórtermekbe adtak belátást. A nővérek elé érve, mosolyogva köszöntöttem őket.
-Szeretnék adományt adni. -vágtam a közepébe.- Viszont cserébe kérnék valamit! -húztam pimasz vigyorra számat mire ők kérdőn pillantottak rám.- Szeretnék egy kicsit bemenni a gyerekekhez.
-Természetesen! -válaszolt boldogan az egyikük. Pizsama nadrágom zsebéből elővettem a pénztárcámat majd kivettem belőle egy csekket és aláfirkantottam valamint egy hat számjegyű összeget írtam rá. A nővér kikerekedett szemekkel nézte a papírt majd köszönetek sűrűjében bele tette a a dobozba amin piros betűkkel az állt hogy adományok. 15 perc elteltével már egy kórteremben ültem ahol az osztályon  lévő összes gyerek körém gyűlt, s csillogó szemekkel néztek, volt aki még el is pityeredett. Karomban egy kislányt tartottam, akinek gyönyörű mélybarna szemei voltak, s gesztenye barna haja. Alig lehetett több mint 3 éves, s mégis azért került be mert eltörte a kezét. Sok gyerek került be valamilyen töréssel de volt olyan gyerek is aki azért került be mert megharapta egy állat. Jól éreztem magam a társaságukban, mosolyom egy percre sem hervadt le az arcomról, de agyam folyton Sara-ra gondolt. Elénekeltem nekik dalokat amiket kértek, s ők velem együtt énekeltek. Sztorikat  meséltek nekem, s én is nekik. Örültem annak, hogy röpke két órára elfelejtettem minden rosszat. Viszont két óra elteltével elköszöntem és vissza indultam Sara osztályára. S még a liftben eltökéltem, hogy vissza fogok ide járni.

II. Évad, 6. rész "De én nem vagyok idegen"

 Sziasztok! Hatalmas késéssel és késői órákban hozom sajnos a részt amiért egy hatalmas bocsánattal tartozom. nem tartom valami izgalmasnak, igazándiból egyáltalán nem ezt akartam kihozni belőle de nem tudtam eléggé bele élni magam. Elvesztem a sorok között és nem találtam a kiutat :/

Jó olvasást! 

*Louis szemszöge*

Az ember azt hinné, hogy egy gyerekre vigyázni a legkönnyebb, főleg egy olyanra aki nyugodt és csendes. Hát én kijelenthetem, hogy nem igaz! Az, hogy nyugodt az oké, viszont az, hogy ennyire csendes kicsit megijeszt. Nem tudom azt hogy amikor az anyjával van akkor is ilyen csendes-e. Most egyszerűen alig szólal meg. Beszélni biztos tud, hiszen okos kis kölyöknek látszik.
-Louis, hagyd már! -szólt rám újból El.- Attól, hogy ott ülsz mellette és kérdezgetett úgy mintha egy kihallgatáson lennétek nem fog megnyílni és beszélni. -lehet igaza van, hiszen már jó pár perce próbálom szóra bírni de semmi. Egyszerűen mintha a falnak beszélnék.
-Lehet, hogy igazad van. -húzom el számat, majd megsimítom a fejét a kiskrapeknek és felállok mellőle.- Lehet jobban megnyílna ha az ő szintjére mennék le. -állok a menyasszonyom elé és kezeimet csípőjére teszem.
-Az könnyen menni fog neked mert már most is az ő szintjén vagy. -kacsint rám játékoson, s egy szájra puszi után ellép tőlem. Figyelem ahogy a kanapén ülő kicsihez lépked és elé guggolva mosolyogva kezd beszélni hozzá. Akaratlanul is beférkőzött a gondolat az agyamba, hogy bárcsak a mi gyerekünk előtt guggolna most.- Lucas, szereted az autókat? -kérdezte tőle, mire bólintott.- Mit szólnál ha elmennénk sok-sok autók közé? -mondta lelkesen, mire Lucas arcára is egy pici mosoly ült ki.- Oké! -állt fel El és megindult felém.- Megyünk a Carl's autó múzeumába -mondta lelkesen.- Parkolj ki addig én felöltöztetem. -és ezzel el is ment.
Furcsa, az ember soha nem gondolná azt, hogy mikor a legjobb haverja a kórházban lábadozik addig ő a barátjának a megmentőjének a fiát fogja boldogítani. Hú, még gondolatban is furcsa. A lényeg, hogy a kis legényt addig nem viszem be a kórházba míg Sara jobban nem lesz.
-Lucas nézd itt van egy katonai terepjáró. -mutogatta Eleanor lelkesen  a kocsikat már fél órája. Lucas pedig el nem szakad tőle, nagy szemekkel, és még nagyobb mosollyal nézi a különböző kocsikat.Akaratlanul is felmerült bennem a felismerés újra, hogy Eleanor csodás anya lenne. Annyi türelme van a gyerekekhez, vagyis Lucashoz biztos, hogy sok anya megirigyelhetné.
-Lou! -hallottam meg a nevem, mire kissé ráztam egyet a fejemen és Eleanorra emeltem a tekintetem.- El vagy varázsolva! -kuncogott.
-Melletted mindig! -kacsintottam huncutul, mire arcán halvány pír jelent meg.
-Éhes vagyok! -szólalt meg Lucas mire nagy mosollyal vettem tudomásul milyen szépen is tud beszélni.
-Hát akkor  menjünk enni! -kaptam fel az ölembe és megindultam a kijárat felé.A közeli étterembe mentünk, ahol mindenki rendelt azt amit szeretett volna enni. Én maradtam a chilis babnál, El valami zöldséges ételt rendelt, Lucasnak pedig közösen megbeszéltük hogy gyümölcslevest rendülünk neki hozzá spagettit és közben majd imádkozunk, hogy meg is egye.
-Uram itt a rendelésük. -tolt az asztalunk mellé egy fém kocsit amin ott díszelgett az ebédünk. miután mindenki előtt ott volt a kívánt étele jó étvágyat kívánt és elment. Eleanor a mellette ülő Lucashoz fordult majd a kanalat megfogva elkezdte őt etetni. Lucas fintor nélkül kezdte enni a levesét, s én is enni kezdtem az előttem illatozó chilis babot. Miután gyorsan magamba kanalaztam az ételt, felpillantottam és a még mindig etető El-re néztem majd a még érintetlen ételére. Felálltam majd megérintettem a vállát és megkértem hogy üljön az én helyemre.
-Majd én befejezem, egyél te is. -foglaltam el az előbbi helyét, s én kezdtem etetni Lucast.
Miután mind befejeztük, és fittem elindultunk a haza vezető úton. Egész úton próbáltam Lucas-al váltani legalább pár szót de ő csak szégyenlősen bújt el a vadonatúj fehér plüss macija mögé.
-Kérsz fagyit? -húzódtam le az egyik fagyizó előtt, s hátrapillantottam rá. Láttam ahogy felragyog a szeme de fejét mégis nemlegesen rázta.- Hát jó, de én kérek szóval menjünk be jó? -húzogattam a szemöldököm, majd a telefonáló Eleanorra néztem, de ő csak megrázta a fejét és jelezte, hogy ő marad. Felvettem a napszemüvegem, zsebre tettem a pénztárcám és a telefonom majd kipattantam a kocsiból. Miután a kis lurkót is kivettem a kocsiból és letettem a lábaira elindultunk a bejárat felé. Szemem sarkából észrevettem ahogy pár lány a pár méterrel arrébb lévő kávézó előtt felénk fordulva kezd el beszélni és mutogatni. Beérve megálltunk a fagyis pult előtt, s míg Lucas lábujjhegyre állva nézte a kínálatott addig én rendeltem magamnak egy ananász ízesítésű gombócot. Míg a fiatal srác -aki szerintem még csak a 18. életévét rugdossa- elintézte a kért fagyimat addig leguggoltam a lurkó mellé.
-Melyik ízű a kedvenced? -böktem fejemmel a fagyik felé. Pici kis mutató ujjával az ablakon túli Milka csoki ízesítésű felé bökött.- Hmm az nagyon finom. -bólogattam felhúzott szemöldökkel.- Még egy ilyet is kérnék! -szóltam a kasszánál váró fiúnak. bólintott majd egy jókora gombócot tett a tölcsérre. Fizettem majd úgy döntöttem, hogy bent fogjuk elfogyasztani mivel kint a lányok kisebb csapatott alkottak ez idő alatt. Leültünk az egyik kerek üveg asztalhoz majd felé nyújtottam a gombóc fagyiját de ő csak megingatta nemlegesen a fejét.- Naa, a kedvemért. -biggyesztettem le az ajkamat, de még mindig nem hatotta meg.- Akkor sírni fogok! Szomorú leszek és sírni fogok. Azt szeretnéd, hogy sírjak? -próbáltam rá még mindig hatni, így szemeimet meresztgettem és szipogni is kezdtem de még mindig tartotta a magát.- Miért nem kell? Finom, te is szereted. - érdeklődtem. Melyik gyerek nem fogadna el egy olyan fagyit amit imád? Sőt, melyik gyerek az aki ennyire nyugodt?! Komolyan normális ez? Mármint ez a viselkedés. Lemerem fogadni, hogy más gyereknél még a gatyámat is el kellett volna adnom, hogy boldog legyen. De ő? Még egy fagyit se fogad el, csoda volt, hogy azt a macit elfogadta...
-Anya azt mondta nem szabad elfogadni semmit idegen bácsiktól. -rázta a fejecskéjét amit kicsit hosszú tincsei követtek. Ja, hogy itt van a kutya elásva! Oh Sara, milyen minta anya vagy? Komolyan melyik gyerek hallgat ennyire az anyja szavára? Különleges kis lurkó ő. Hát akkor próbáljuk meg lerombolni azt a falat amit anyuci olyan szépen felépített benne.
-De én nem vagyok idegen. -ráztam a fejem, s abban a pillanatban csöppent le egy csepp a fagyikról.
-De. -makacskodott.
-Én anyának egy barátja vagyok. Tudod, ott voltam veletek mikor anya elment volna. -húú még vissza gondolni is rossz...-Anya azt mondta vigyázzak rád. Na kérlek együk meg a fagyit. -nyújtottam felé újból mire vonakodva bár de elfogadta. Megkönnyebbülve fogyasztottam el a fagyimat és elkönyveltem magamban, hogy bizony este sokat fogok a wc-n ülni... Már akkor éreztem, hogy a csípős étel rakoncátlankodik odabent...
Ragacsosan bár de hazaértünk mind a hárman. Lucas még a kocsiban bedobta a szunyát s El is fáradt lett, így ők aludni tértek, én pedig próbáltam kicsit a kanapén relaxálni de öt percnél tovább nem bírtam.
Tizenöt perc múlva már az edzőtermemben voltam s a súlyokat emelgettem, addig amíg meg nem szomjaztam. Így hát következő utam a konyhába vezetett, ahol egy nagy pohár vizet kortyolgattam. Fülemet keserves sírás hangja ütötte meg a nappali felől. Letéve a poharat nagy léptekben haladtam a síró Lucashoz aki már a nappali közepén állva sírt. Amint oda értem felkaptam az ölembe és magamhoz szorítva próbáltam lenyugtatni. A szívem hasadt meg ahogy könnyel teli szemeit rám emelte és megszólalt:
-Hol van az anyukám? Anyát akarom! -mondta kérlelően, s újra sírásban tört ki.

II. Évad, 5. rész.

 Sziasztok! Itt lennék újra. Tudom, sokáig nem voltam de nagyon bele kellett húznom a tanulásba és egyszerűen nem maradt időm írni, vagy ha volt akkor pedig nem volt ötletem. Aki követi az ask.fm oldalam az láthatta, hogy hányszor ültem neki. Na de mindegy is... 

A rész nekem nagyon nem nyerte el a tetszésem de egyszerűen nem tudom hogy kifejteni a szálat. VISZONT a TI véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok. Soo...

Jó olvasását!!

Ott ültem az ágya mellett és néztem őt. Néztem ahogy rózsaszín ajkai egymáshoz simulnak, a szempillái rezzenéstelenül vannak a csukott szemhéja végén és felfelé ívelnek. Néztem ahogy barna haja -amit oly' sokat rendezgettem és simogattam az elmúlt pár órában- keretezi az arcát, mint egy képkeret egy csodás festményt. Annyira vágyódtam arra, hogy lássam a gyönyörű szemeit s, hogy halljam a dallamos hangját. Annyi évig kerestem őt, nem akartam elhinni, hogy elhagyott. Éreztem iránta düht, szerelmet s oly' sok mindent de most mégis csak boldogságot érzek azért, mert itt van és láthatom de mégis ott van a keserű íz a számban amiért miattam van kórházban, mert engem mentett, s ezzel majdnem ott hagyta a kisfiát és -most hagy legyek önző- engem is. Hiába nem volt velem évekig, hiába lett gyereke mégis bele őrültem volna a tudatba, hogy ő meghalt. Mert mikor messze is volt tőlem akkor is legalább tudtam, éreztem, hogy nincs baja és az megnyugtatott valamelyest, de ugyanakkor fájt, hogy nem mellettem volt az én hibám miatt. Hiszen ha nem csalom meg akkor együtt lettünk volna. Talán ilyenkor szokták azt mondani az emberek, hogy az egyik szemem sír a másik pedig mosolyog.
Tekintetemet immár az infúzióra vezettem amiben már átlátszó folyadék volt és nem tűzpiros vér. Egyenletesen cseppeget bele a kis üvegbe minden egyes csepp... Potty, potty, potty... A szobában csak egy kis éjjeli lámpa adott fényt mivel a nap már rég lement, s helyét a hold váltotta fel.
Már nem próbálnak vissza zavarni a szobámba az ápolónők sem az orvosok. Valószínűleg a srácok keze van a dologban.
A tolószéket is már elhagyhattam, s immáron az ágya melletti széken foglalok helyet a mélykék, kockás  pizsamámban. Ő nem tudom miben van mivel a nővérek gondosan betakarták őt egészen a válláig.
A többiek már haza mentek pihenni s nekem is mondták, hogy feküdjek le és aludjak de nekem nem jött az álmosság. Ugyan miért is jött volna mikor egy napot aludtam?
A kis Lucast még most sem volt alkalmam megismerni, de hát ami késik az nem múlik. Jelenleg Louisnál és Eleonornál tölti az éjszakát mivel Louis azzal az indokkal elvitte magukhoz, hogy Sara az ő gondjaira bízta a kicsit. Nekünk sem volt ellenünkre, hogy náluk legyen mivel Louis nagyon ért a kis lurkóhoz.


2020.06.09
Az ablaknál állva voltam szemtanúja a napfelkeltének. Néztem ahogy a várost elöntik a halvány napsugarak. Azóta az ablaknál állok és a tájat kémlelem, vagy épp a híreket olvasom amik nagy részt Sararól és Rólam szólnak vagy csak, hogy mit találtak, és hogy mi a helyzet a környező országokban. Mikor az óra kereken hét órát üt, három orvos lép be a szobába. A telefonomat a pizsamám zsebébe süllyesztem majd eléjük lépkedek.
-Jó reggelt! -köszönök előre, mire mind a három egyszerre köszön vissza.
-Ön Styles úr, ugye? -néz rám a legidősebb, őszhajú, szemüveges orvos.
-Igen! -válaszolok.
-Üdvözlöm a nevem doktor Priton, az ön és Miss Wish kezelőorvosa vagyok. Van valami panasza? Hogy érzi magát?
-Megvagyok. Nem a legfényesebben mivel a hátam és a nyakam fáj, de ettől eltekintve, rendben vagyok.
-A háta a huzamosabb ideig tartó egy helyben, egy testhelyzetben üléstől fáj és valószínűleg a nyaka is. Ha gondolja küldhetek gyógytornászt aki meg tornásztatja önt. -arca kifejezéstelen, s olyan gyorsan beszél, hogy alig értek valamit belőle.
-Köszönöm, de inkább nem élek a lehetőséggel. -még csak az kéne hogy  egy idegen össze-vissza gyúrjon engem... Egy bólintással elintéz, majd Sarahoz lép, s őt követi a tőle jóval fiatalabb orvosok is. Magyarázz nekik arról, hogy mi történt vele, hogy milyen műtéten esett át és rutin feladatokat ad nekik, mint például vérnyomás mérés, és életjelek lediktálása. Én a háttérből figyelem az eseményeket és úgy nézem őket mint egy őrző-védő eb a portára belépő embert. Mikor már mindent lejegyzetelt ami neki kellett, egy köszönéssel az ajtóirányába indult el, de mielőtt kiléphetett volna utána szóltam.
-Doktor úr! -hangomra hátra fordult és kérdő pillantással nézett rám. Nyeltem egyet majd végül kiböktem azt amit mindennél jobban tudni akartam jelen pillanatban.- Lesz valami maradandó károsodása? És az, hogy eltávolították azt a szervét lesz valamilyen kihatással a további életére? -a szavak ólom ként hagyták el a szám mert egyszerűen minden mondat a fejemben egy nagy kavalkádként keringett.
-Az, hogy lett-e valamilyen károsodása a szívleállás miatt azt még nem tudjuk, ez csakis akkor derül ki mikor már ébren  lesz a kisasszony. A lép eltávolítását illetően pedig nem lesznek semmilyen kihatásai. Egy lép nélküli ember is élhet teljes életet. -mosolygott rám amolyan "minden rendben lesz" orvosmosollyal. A válasza valamelyest megnyugtatott mivel az éjszaka folyamán nagyon sokat agyaltam rajta, de nem jutottam sokra. Viszont azt nem értem, hogy hogy élhet egy ember teljes életet lép nélkül, hiszen biztos volt valamilyen szerepe.
-Doktor úr, lenne még egy kérdésem ha nem baj. -miután bólintott én folytattam.- Mi a szerepe, feladata a lépnek?
-A lépnek az a feladata többek között, hogy lebontsa a vörösvérsejteket, nos mivel itt most nincs lép ezért a szerepét automatikusan részben egyéb nyirokszervek, nyirokcsomók, részben pedig a máj veszi át. -kellett némi kis idő mire megértettem mit is mondott de mire megköszönni tudtam volna már távozott a kórteremből. Szóval az a lényeg, hogy nem lesz semmi baja. Ez legalább megnyugtat...
 Az ágya mellett gubbasztottam és ettem a reggelim ami nem állt másból mint egy zsemle és sajt. Nagyon bőkezűek itt a kajával...   Miután az utolsó falatott is lenyeltem, és kidobtam a szalvétát, meg fogtam a kezét és nagyujjammal simogatni kezdtem. Önkénytelenül kezdtem el dúdolni miközben a kezét néztem. A dallam amit dúdoltam fogalmam sincs honnan jött, egyszerűen csak dúdoltam és közben  fejemben apró sorok kezdek össze állni amik illettek a dallamhoz. Nem kezdtem el énekelni csupán próbáltam minél szebben, jobban, dallamosabban dúdolni. Mikor abba hagytam akkor a csend még jobban ráült a szobára, de aztán a füleim számára egy olyan kellemes, bársonyos hang szólalt fel amitől repülni lett volna kedvem...
-Ne hagyd abba... -suttogta akár egy lágy szellő a fülemnél.

II. Évad, 4. rész. "Megmentettelek."

Sziasztok! Megérkeztem -mint látjátok- az új résszel. Nagyon köszönöm a a kommenteket az előző részhez!

Ez a rész szerintem kicsit fanyar lett, de kétszer is újra írtam... Na de mindegy is! 

Véleményeket nagyon szívesen fogadok! 

Jó olvasást!

Ők is kíváncsian várják a véleményed! ;)

Úgy éreztem, hogy megállt körülöttem a világ. Az ismeretlen fickó teste élettelenül hullott elém, alig másfél méterre tőlem. A lélegzetem vissza fojtva néztem ahogy egyre több, s több vér folyik a padlóra és csordogál felém. Aztán láttam, hogy honnan folyik és úgy éreztem, hogy elájulok. A fejéből, ott ahol a golyó bement. Levegőért kapva tántorodtam hátra, de vádlim bele ütközött Harry lábába, így megálltam és az ajtó felé kaptam a fejem ahol az egyik rendőrtiszt állt a fegyvert a holttest felé tartva.
-A rohadt életbe! -üvöltött Joe majd fegyverét felém emelte és kibiztosította.- Ha lőni mer akkor megölöm! -fenyegetőzött.
-Tegye le a fegyvert és nem esik bántódása. -a rendőr már Joe felé tartotta a fegyvert, s higgadtan mondta neki azt amit én tudtam hogy nem fog használni.
-Hülye leszek... -vigyorodott el.- Menj félre Sara, hagy végezzem el a munkát. -Úgy mondta mintha csak arra kért volna meg , hogy vigyem ki a szemetet.  Ha itt maradnék akkor képes lenne engem lelőni? De ha arrébb állok, szinte felkínálom neki Harry-t, és bekövetkezik az amit nem akartam. Harry meghal. "Kérlek, mentsd meg!" "nem akarom elveszteni a testvérem" Visszhangoztak a fülembe Louis és Liam szavai. Nem akarom, hogy ő meghaljon, nem akarom.  Nem fogom hagyni! Nem, nem hagyom, hogy ő fölöslegesen szenvedjen itt már egy hete! Nem hagyom, hogy elveszítsem azt akit egykoron szerettem. De...de nekem ott van Lucas. Ő még kicsi, és nem akarom, hogy árvaként nőjön fel. Viszont ha én meg is halok akkor neki ott lesznek a srácok, vagy anya, és David. Tudom, hogy ők gondját viselnék. De én bele halnék a tudatba, hogy miattam Ő meghal. Végül meghoztam a döntésem.
-Nem, -ráztam a fejem.- nem megyek! -ahogy kimondtam hallottam ahogy Harry egy alig halható "ne" szócskát suttog.

-Hülye liba. -mondta, s meghúzta a ravaszt.
A fájdalom a testembe villámként hatolt bele, Harry-re hulltam...

*Harry szemszöge*
Eljött ide, itt van, csak azért hogy megmentsen.Olyan gyönyörű. Miért jött ide, hogy megmentsen? Hiszen annyi mindent elrontottam, mégis itt van. Gyermeke van, s mégis itt van. Annyira reméltem, hogy mikor a fickó azt mondja neki, hogy lépjen arrébb ő megteszi, hiszen ott van a kisfia. Nem tette meg, nemet mondott az utasításnak. Istenem, mit tett. Szinte a saját halálra mondott igent. Ahogy a fegyvert a fickó elsütötte Sara úgy hullott rám mint valami rongy baba. Aztán még egy durranás, egy ordítás és a fickót már a rendőr teperte le.. Ennyi volt amit hallottam, de nem láttam. Kezeimet -amik már sebesek voltak a kötél súrlódásától- rángatni kezdtem, hogy átölelhessem őt, s megnézzem hol vérzik.
-Megmentettelek. -suttogta rám emelve gyönyörű szemeit, s ajkán pici mosoly jelent meg.
-Tarts ki. -könnyeimtől homályosan láttam gyönyörű arcát amit, már oly' rég óta nem láthattam. Éreztem, hogy teste egyre jobban elernyed a testemen, és elöntött a pánik. A rendőrre pillantottam aki a megbilincselt elkövetőt tartotta maga előtt s kiabált olyanokat , hogy három sérült és egy halott van. Istenem, ha nem sietnek akkor kettő lesz az egyik egyes számból! Ahogy bejött négy piros ruhába öltözött mentős egy-egy hordággyal, úgy szorult el jobban a torkom. Kettő óvatosan emelte le róla a szinte pihe könnyű testét, és fektették hordágyra, onnan nem láttam, hogy mit csinálnak mert az egyik a látószögemben volt. Ahogy lenéztem magamra láttam ahogy a vörös vér szétterül a mellkasomon. Az ő vére...  Egy mentős eloldozta a kezeimet és a lábaimat de nem tudtam felállni. Úgy éreztem mintha a vállamba, a lábamba és a hátamba millió tűket szurkálnának ki-be.A kezem csak lógott a két oldalamon, miközben a vérrel borított felsőtestemre meredtem, a könnyek pedig szánkáztak le az arcomon. Mikor felnéztem a hordágyat már felfogták és indultak vele ki, s engem is áttettek egy hordágyra. Ahogy kiegyenesedtem a hordágyon össze szorítottam a szemeim mert úgy éreztem a gerincem kettétörni készül. Olyan sokáig voltam ülve, hogy  már-már elfelejtettem milyen a fekvés.
Ahogy kiértünk abból az épületből hol én egy hétig raboskodtak elfogott valamiféle megkönnyebbülés és a könnyek még jobban záporoztak a szememből, főleg mikor megpillantottam négy jómadarat. Ahogy körülvettek a mentő előtt úgy zártam ki magam körül a több tucat újságírót, tévéseket, és rendőrt, valamint az éppen megérkező hullaszállító kocsit. Nem szóltak semmit csak engedték, hogy a mentősök betoljanak a kocsiba, majd miután biztosítottak arról, hogy utánam jönnek, becsukták az ajtót és elindultunk. Ahogy rázkódott a kocsi engem úgy ütött fejbe az, hogy valójában mennyire is fáradt vagyok. A szemeimet lecsuktam, s  pár perc múlva már a kocsi zötykölődését és a mentősök beszédét sem hallottam.

2020.06.08.
A körülöttem való susogások rántottak ki az álmomból, valamint a folyamatos pittyegés. Nem értettem mit mondanak, ezért inkább rávettem magam a szemeim kinyitására. Ahogy kinyitottam láttam ahogy a szobában kellemes fényerősség van, valószínű, hogy most nyugszik a nap, s srácokat is megpillantottam ahogy a mellettem lévő ágyon ülnek s valakihez gagyarásznak.
-Valaki hozna egy pohár vizet mielőtt elporhadok?  -hangomra mindegyik felém kapta a fejét, de Zayn volt az aki teljesítette is a kérésem és megragadva a poharat töltött nekem egy pohár vizet.
-Ideje volt, hogy felébredj! -ült le mellém, és a könyökhajlatomra bökött miközben a pohárban lévő szívószálat számhoz emelte. Az a pár korty víz a torkomnak igazi felüdülésvolt.- már két infúzió és egy transzfúzió is lement.
-Meddig húztam a lóbőrt? - fel akartam ülni de ő a vállamnál fogva nyomot vissza.
-Először is tisztáznunk kell valamit! -Louisra pillantottam aki összefont karokkal állt felettem.- Nem ülsz, állsz fel! -mutatta fel a mutató ujját majd hozzá csatlakoztatta a középsőt és folytatta- Nem ehetsz nehéz ételeket! -majd jött a gyűrűs ujja is- Nem hajlítgatod a jobb kezed! -ezután jött a kisujja- Amúgy meg egy teljes napot át aludtál.
-Miért is nem hajlíthatom? -vontam fel a szemöldököm s lenéztem a könyökhajlatomra ahol egy kis valami állt ki.
-Azért mert benne van még a branűl. -Zayn úgy nézett rám mintha valami idiótának kéne elmagyaráznia egy bonyolult matematikai egyenletet.
-Aha, más néven a tű? -pöcköltem meg a kiálló kis kupakot(?).
-Ne nyúlj hozzá! - csapta el onnan a kezem, majd még hozzá tette.- egyébként is nem tű az hanem branűl és az tejesen más mint egy tű!
-Aha, oké...doktorbácsi... -forgattam meg a szemeim, mikor is egy édes kisfiú került a látó szögembe. - Ő ki? -böktem a kis srác felé aki Niall-el kocsikázott az ágyon.
-Öm...Sara kisfia. -gyorsan mondta ki Louis, de nekem szöget vert a fejembe a név. Sara. Mi lehet vele?
-Hol van Sara? -szemeimet Zayn-re meresztettem s türelmetlenül vártam a választ ami kis idő elteltével se jött.- Ugye jól van?  -hangom már-már hisztérikusan csenget.
-Egy osztállyal fentebb van. -szólalt meg  helyette Liam.- De...de nem mondanám azt hogy virágzik az egészségtől.
-Mi van vele? -úgy hadartam el a három szót, hogy azt hittem nem is fogják érteni.
-Harry elmondok mindent csak...csak kérlek ne húzd fel magad. Oké? -nézett rám kérlelőn, mire csak bólintani tudtam.- Srácok kimennétek? Jobb lesz ha csak rám kell figyelnie. -mind a hárman egyszerre álltak fel, Niall ölébe vette a kisfiút és kimentek.
-Most már mond el mi van vele! Mindent tudni akarok Liam!
-Tudom, Harry! Csak...mindegy. -ült le mellém s szemembe nézve avatott be mindenbe.-Hol kezdjem?
-A legelején! -csattamtam fel,s a pittyegés egyre gyorsabb lett.
-Oké, nyugi! -emelete fel a kezeit.- Louis-nak sikerült megszereznie Sara telefonszámát, felhívta. Elmondta neki... -kezdte, de félbeszakítottam. Én ezt a részt nem tőle akarom hallani hanem Sara-tól, feltéve ha lesz rá lehetőségem még az életben...
-Azt mond, hogy mi történt vele mikor behozták ide.
-Nos...meg kellett műteni, de műtét közben komplikációk léptek fel a vérveszteség miatt, leállt a szíve. -ahogy tudatosult bennem mit is mondott, olyan volt mintha a torkomat fojtogatták volna, s mellkasomban egy furcsa érzés keletkezett.- Azt mondta az orvos, hogy mindent megtesznek érte, de aztán másodszorra is közölték velünk, hogy újra megállt a verésben, és ilyenkor már károsodhat az agya, vagy valamilyen mozgásban felelős agyfélteke. -a mellkasomban lévő érzés egyre nagyobb lett, éreztem ahogy a könnyeim elöntik a szemeim, így tekintettemet a plafonra szegeztem. Imádkoztam, hogy legyen még az élők soraiban, nem akartam azt hallani, hogy nincs velünk. -Mindannyian megijedtünk, és imádkoztunk érte, végül az orvos kijött és mondta, hogy vége a műtétnek. Sikerrel jártak. -a két szó hallatán a szívem egy óriásit dobbant s ezt Liam is észre vette a monitoron.- A golyó a lépét találta el ami bevérzett és eltávolítottak. Most pihen, lehet, hogy még alszik.
-Hol van? -hangom remegett. Muszáj látnom őt. Látnom kell, hogy él. Látnom kell őt. Ha nem tehetem akkor....akkor meg bolondulok!
-Egy emelettel fentebb van. Egy órája hozták ki az intenzív osztályról.
-Látni akarom! -ültem fel, de a szédülés kifogott rajta és visszahulltam a párna halomra.
-Hozok és tolókocsit és azzal elviszlek hozzá. Jó lesz? -állt fel, nekem pedig leeset az állam. Azt hittem kisebb harcot kell majd megvívnom vele azért, hogy láthassam Sara-t, nem szerencsére nem. Észbe kapva bólogatni kezdtem, mire elhagyta a szobát. Lassan próbáltam felülni, és úrrá lenni a saját testemen, ami annyira hozzá szokott a vízszinteshez, hogy most kín szenvedés volt fel tornászni magam ülő helyzetbe. Ahogy a fejemet a szemközti falon lévő tükörre emeltem, megpillantottam a tükörképem és láttam ahogy az arcomon több karcolás látható, ahogy szemem alatti lilás-zöldes elszíneződés vissza integet, és ahogy homlokomon egy kisebb sebtapasz van.
-Hoztam a limuzint! -csapta ki az ajtót a személyes sofőröm, Liam. Egy nővér is vele tartott aki leszedte róla az ÉKG-t, majd sietősen távozott, egyedül hagyva Liam-el.  Mellém tolta a luxus járgányomat, majd átkarolva segített bele, végül kitolt a szobából egyenesen egy hosszú folyosóra -ahol a többiek voltak a kisfiúval- onnan pedig egy liftbe, ami egy emelet után kinyílt mi pedig kiszálltunk, és egy újabb hosszú folyosóra tértünk. A 31. számú ajtó előtt Liam megállt, belesett az ablakon, kinyitotta az ajtót és betolt rajta. A lélegzetem elállt ahogy megpillantottam azt a törékeny kis testét ami elveszett a kórházi ágyban. Barna haja kócosan keretezte az arcán. A fehér takaró a válláig takarta őt. Az ÉKG egyenletesen csipogott, a vér pedig rá volt kötve a kezén lévő branülre, míg ő nyugodtan szuszogott. Mellé gördülve a keze felé nyúltam de  a kezem megállt félúton, s lehullt a keze mellé.
-Újra melletted vagyok.-fogtam meg végül apró kezét amin tűszúrás nyoma volt.

II. Évad, 3. rész. "Őt hagyd ki ebből!"

Vélemény kérek!

Jó olvasást!

Amikor tudod, vagy csak felmerül az a tény benned, hogy valakinek megmentheted az életét, vagy akár el is veszítheti azt miattad, akkor elönt egy egyfajta félelem. Félelem attól, hogy valaki miattad halhat meg. Főleg ha azt a személyt egyszer a szívedbe zártad, akkor kétszer olyan nagy lesz rajtad a nyomás. Mi lesz ha elbukok és a szemem láttára fogja az az elmebeteg ember megölni azt a személyt, akit régen szívemből szerettem? Azt hiszem akkor többet, nem lennék képes szeretni, nem lennék többé önmagam. Nem, nem érdekel az, hogy már 7 éve nem láttuk egymást. Hiszen ő volt az aki a 18 éves énemnek olyan boldogságot adott egykoron amire örökkön örökké emlékezni fogok, és sohasem fogom titkolni mások elől. Egyszerűen, bele roskadnék a tudatba, hogy valaki miattam halt meg. És ha azzal meg tudom menteni az életét, akkor nem fogok tökölni rajta, hogy elmegyek-e vagy sem. Ez olyan mintha én dönthetném el azt, hogy egy ember élhet-e vagy sem. Szörnyű.
A percek elrepülnek a kocsi felett, s úgy érezem, hogy az egy órás kocsikázást 10 perc alatt tudtuk volna le. A szívem a torkomban dobog mikor megpillantok egy csapat rendőr tisztet és kommandóst ahogy fegyverekkel a kezükben, lövésre készen állnak. A hideg végigfut rajtam ahogy leállítom a motort, s fiamat Louis-ra hagyva szaladok egy ismerős alak felé. Liam. Oly' annyira nem változott meg, de mégis látszik rajta az évek múlása. Ahogy meglát szemei kikerekedtek, s karjai közé zárt úgy mintha az a 7 év nem is lett volna.
-Kérlek, mentsd meg! -suttogja a fülembe elcsukló hangon. Elhúzódok és szemeibe nézek, amik pirosak és fáradtan csillognak. Nem válaszolok neki hiszen fogalmam sincs mi lesz. Megfordulok és a felénk közeledő rendőrtisztre emelem a tekintetem.
-Uram! Be szeretnék menni! -úgy mondom neki akár egy katona a parancsnokának, de hangomban mégis ott cseng a felé irányuló tisztelet.
-Hölgyem! -ráz velem kezet, majd folytatja- Nem tudjuk mennyire kiszámíthatóak a bent lévő elkövetők. Azt tudjuk, hogy fegyverük van és az ölés sem tántorítja meg őket.
-Azt mondták, hogy engem akarnak, hogy velem akarnak beszélni. Kérem, engedjenek be! -állom a tekintetét, és próbálok minél határozottabbnak lenni, bár a remegő lábaim, és kezeim elárulhatnak. A rendőr hezitál, gondolkozik majd bólint.
-Ha lövést hallunk akkor azonnal bemegyünk! -jelenti ki, én pedig bólintva távozok előle. Louishoz megyek vissza, aki karjai közt tartja Lucas-t, s minél távolabb ment a háztól.
-Louis, kérlek vigyázz rá. Oké? -puszilom meg kisfiam puha arcocskáját, s a torkomban pedig gombóc keletkezik.
-Persze, vigyázok. -bólint és karjait kicsit erősebben fonja köré. Meg fordulok és elindulok a szalag kordon felé, de Louis hangjára vissza fordulok.- Sara, kérlek legyél óvatos...és köszönöm! -hangja remeg, nekem pedig a gyomrom össze zsugorodik. A kordonhoz érve az a rendőrtiszt fogad akivel beszéltem, így hát azonnal átenged. Ahogy elérek a vén rozoga ajtóhoz a szívem úgy kalimpál mintha maratont futottam volna, s mikor lenyomom a kilincset akkor minden zaj elnémul én pedig  már ott állok bent a rémisztő hotel halljában.
Hallom ahogy az egyik rendőr  -vagy kommandós- egy hangosbeszélőbe bemondja, hogy bent vagyok az épületben, valamint azt ahogy a rablók, vagy elkövetők -jobban mondva csak az egyik- vissza kiabál, hogy menjek fel az első emeletre. Így hát tetszem azt amit mond. A hotel padlója minden egyes lépésemnél ropog-recseg, s minden egyeslépésnél figyelek hova lépek nehogy véletlenül beszakadjon. Az ablakok be vannak deszkázva, a falak csupaszak és koszosak. Dohos szag van ami keveredik a cigaretta büdös füstjével. Az egész földszint félhomályban van, de ahogy felérek a lépcső tetejére ott már teljes a világosság. Fogalmam sincs merre menjek tovább ezért le cövekelek és fülelek, hogy mégis merről jöhetnek a zajok. Miután meg állapítom, hogy jobb oldalról hallatszódnak elfordulok és bizonytalan lépésekkel elindulok. Elhagyok egy ajtót, két ajtót, három ajtót, majd a negyediknél megtorpanok. Ott vannak. Ott vannak egészen pontosan négyen. Harry egy székben ül megkötözve, s mikor rám kapja tekintetét úgy érezem, hogy szaltózik a szívem és a gyomrom is. Hosszú haja, ami a tarkójáig ér, csapzottan áll össze-vissza. Szemei karikásak, pirosak, és duzzadtak, valamint fáradságtól csillognak. Ruhája koszos és szakadt, arca is be van esve.
Ahogy a három férfi megfordult és tudatosult bennem kik is állnak előttem akkor a szívem kihagyott pár ütemet. Mindegyik vigyorgott, én pedig azt kívántam, hogy ébredjek fel ebből a rohadt rémálomból. A kisfiam apja Joe, apám nevelt fia Ricsi, és egy ismeretlen személy állt előttem.
-Hát eljöttél drágám? -vigyorgott önelégülten Joe. Sötét, hollófekete haja rövidre volt nyírva, szemei vörösek voltak a kábítószertől -tudtam, hogy drogozik ezért is váltunk el, valamint Lucas miatt- kezében egy fegyvert szorongatott.
-Nem vagyok a drágád! -ráztam a fejem, s farkas szemet néztem vele.
-Jött megmenteni az ex lovagját! -röhögött fel Ricsi.
-Mi lenne  ha nem szólnál bele?! -rivallt rá Joe.
-Mond, mit akartok vele, és engem minek hívattál ide? -teszem fel a kérdéseim, s tekintetem Harry-re szalad. A földet bámulja de látom rajta, hogy nincs jól, a szemeit szinte alig bírja már nyitva tartani mikor az idegen fickó felpofozza.- Hagyd békén! -emelem fel a hangom, de ő csak rám vigyorog és újra megpofozza őt.
-Hogy vele mit akarunk? Csupán megfizet azért amit tett. -ránt vállat Ricsi.
-Ugyan mit tett ő, Ricsi? -tárom szét karjaim és hitetlenkedve nézek rá. Ugyan mit tett Harry? Nem is ismeri őt, nem is látta még eddig!
-Ne hívj Ricsinek! Richard vagyok! -förmedt rám, s kezei ökölbe szorultak.- Egyébként, emlékszel amikor régen olyan szépen elbántál velem, ott a verandán? -húzza fel szemöldökét, én pedig vissza pörgetem azt a jelenetet. Még szép, hogy emlékszek mikor apámhoz mentem, majd mikor haza akartam jönni Ő megállított én pedig férfiasságán rúgtam őt.- Miatta mentél el tőlünk, miatta nem kaphattalak meg, miatta! -ordította az utolsó szót. Megfordulva Harry gyomrába vágta az öklét aki erre fájdalmasan nyögött fel. A levegő a tüdőmben akadt s szemeim kikerekedtek. Magának akart? Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna ha ott maradok... Megerőszakolt volna? Képes lett volna rá? Bizonyára igen, hiszen aki erre képes, akkor arra is képes lett volna.
-És te? Te miért vagy itt? Hiszen ő nem ártott semmit! -könnyeimmel küszködve beszélek kicsit hangosabban. Nem akarom, hogy bántsák miattam. Miattam bántsák, csak mert szerettem?
-Ő engem nem érdekel! Én a fiamat akarom!
-Mi? Nem! Őt hagyd ki ebből! Ő még kicsi! -a fiamat sose fogja elvenni tőlem. Harry rám emeli a tekintetét s pásztáz engem.
-Még, hogy hagyjam őt ki? Hiszen miatta csinálom! Tudtam, hogy akkor újra láthatlak ha te magad sétálsz hozzám. -ezzel a távol tartási papírra céloz amit 3 éve kértem amikor zaklatott engem és Lucast.
-Te teljesen megőrültél! Miért nem hagysz már békén? Miért nem hagyod, hogy felneveljem a fiamat nyugodtan? -úgy röhög fel mintha valami jó viccet mondtam volna neki, majd megkomolyodnak az arcvonásai és elém lépdel.
-Azt akarom, hogy olyan legyen mint az apja! Nem fogom hagyni, hogy egy nyálas fiút nevelj belőle! -Harry-re pillantottam aki kicsit megingatta a fejét.
-Én meg azt nem fogom hagyni, hogy egy olyan drogos, nagyképű, rohadék legyen mint az apja! -hangomban csörgedezik az iránta érzet gyűlöletem. Állkapcsa megfeszül, majd már csak azt veszem észre, hogy keze arcomon csattan. A szám elnyílik, és megérzem azt a förtelmes fémes ízt a számban.
-Vigyázz a szádra szépség, mert a pacsirta fogja bánni! -ellépet előlem majd intet az ismeretlennek aki a farmer kabátjából egy fekete pisztolyt vett elő és Harry felé irányította. Ahogy meghallom hogy kibiztosította, elpattan bennem valami és Harry elé rohanok úgy mint egy anya tigris aki épp gyermekét menti. Végül egy hangos lövés tölti be a szobát...

II. Évad, 2. rész. "Bárcsak nem lenne igaz!"

 Hi! :) 

Mint látjátok meghoztam így estére a részt, ami frissen lett kész, és még nem tudtam átolvasni, valamint kijavítani a hibákat, de most teszem fel mivel holnap tanulni fogok, és fejlécet is szerkesztek, soo bocsánat a hibákért! 

Jó olvasást!

Zayn kicsit kómásan van benne, de benne van! :D

Úgy éreztem mintha föld -vagyis jobban mondva a kocsi- hármat fordult volna velem. A kezem remegni kezdett, azt hittem elejtem a telefont. Csak meredtem előre, s még pislogni is elfelejtettem! Az agyam pörögni kezdett akár, egy kutya ami a farkát kergeti. Két dolog körül forogtak a gondolataim, az első az  volt, hogy; honnan tudta meg a telefonszámom?  A másik pedig; miért kell azonnal ott lennem? Hiszen 7 éve nem beszéltem velük, nem is hallottak rólam, nem csináltam semmi olyat ami hozzám köthetné őket. Akkor mégis miért én? Miért nekem kell ott lennem?
-Ott vagy? -hallottam a hangját, de egyszerűn nem tudtam rávenni a számat, hogy szavakat formáljanak.
-Mami. -hallottam a kisfiam hangját mire kissé megráztam a fejem, s végre megszólaltam.
-Miért? -köszörültem meg a torkom, mivel az az egy árva szócska is csak suttogással ért fel.- Miért kellene nekem ott lennem, mikor 7 éve semmit sem csináltam ami hozzátok kötött volna. Miért kellene akkor nekem ott lennem? Egyáltalán, hogy tudtál felhívni? -a kérdéseket nem tudtam megállítani, s úgy hagyták a számat mint nyitott csapból a víz.
-Kérlek, Sara! Gyere ide, hidd el nagyon is közöd van ehhez! Kérlek! -hangja nem volt parancsoló, mindinkább volt reménykedő.- Mindent elmagyarázok mikor ide érsz, ígérem! -Talán akkor kellett volna leütni engem egy jó nagy hólapáttal mikor kiejtettem ajkaim közül azt az egy árva szót.
-Oké. -Hogy miért egyeztem bele? Iszonyatosan jó kérdés!Egyszerűen nem az agyam irányította a számat ami azt súgta hogy tegyem le a telefont, hanem a szívem ami ordibáltam az oké szócskát. Már akkor, s ott éreztem, hogy valamibe bele keveredtem, csak még nem sejtettem, hogy mégis mibe... Louis lediktált nekem egy címet amit beírtam a GPS-be és kihangosítva a telefont bele tettem a telefon tartóba, majd beindítottam a kocsit és elindultam a Watfordból kivezető úton.
-Mikor fogsz ide érni? -csendült fel a hangja. Már fejből tudtam, hogy mennyi idő kell arra, hogy a kitűzött úti célhoz érjek.
-Bő egy óra.
-Egy óra?! -kiáltott fel mire szemem fénye a hátam mögött sírni kezdett, így lehúzódtam az útról.
-Igen Louis, egy óra de ha kiabálni fogsz akkor vagy nem megyek, vagy lesz abból az egy órából kettő is! -csatoltam ki az övem majd hátrafordultam a pityergő gyönyörűségemhez.- Shh nyugi, itt vagyok kicsi kincsem, nyugi. -simogattam meg puha arcocskáját, amin végig szánkáztak a könnyek. Álmos volt, s nyűgösségét is ez okozta.
-Ki van ott? Kivel beszélsz? -beszélt sokkal halkabban.
-A kisfiam van itt Louis, és hozzá beszélek mivel, valaki megijesztette! -hangsúlyoztam ki a "valaki" szót.
-A...a kicsodád? -krákogott a vonal másik végén. Elővettem a kis táskájából a cumisüvegét amiben baracklé volt töltve, majd kezébe adtam, miközben homlokát és arcocskáját simogattam azért ,hogy minél hamarabb el tudjon aludni.
-A kisfiam Louis!
-A kisfiad? -megráztam a fejem és felsóhajtottam.
-Menj el fülészetre! Vagy most ki a füled, biztos sok már benne a fülzsír és gátolja a hallásod! -forgattam a szemeimet.
-Mikor szültél te?
-Négy éve. -válaszoltam tömören.- Louis azt hiszem több lesz mint egy óra mert még be kellene ugranom venni neki útravalót. -tájékoztattam.
-Mennyi idő lenne? -kérdezett.
-Úgy fél óra. -saccoltam. Közben a kicsim is lehunyta végre a szemeit, s cumisüvegjét is ölébe ejtette amit el vettem.
-Honnan jössz? -érdeklődött.
-Watford.
-Szóval oda tüntetek el. -nevetett keserédesen.- Sara, ne menj be semelyik boltba csak gyere egyenesen ide majd én veszek neki mindent és elétek megyek, oké? Kérlek, nem lehet most húzni az időt! -a fejemben visszhangzott "nem lehet most húzni az időt". Mire értette, miért nem lehet?
-Jó. -előre fordultam, bekötöttem magam majd elindultam újra.- Louis?
-Mond.
-Miért kell ott lennem? -félve tettem fel a kérdést, s nem értettem miért.- És egyáltalán honnan  tudtad meg a számom?
-A számodat már három napja kutatom. Reggel találkoztam a bátyáddal, el sem akartam hinni, és elkértem tőle, ő meg persze megadta. Azért hívtalak most mert ő mondta, hogy csak délután hívjalak, de hidd el hogy alig tudtam várni. -hangja gondterhelt volt és lehangolt.
-De miért? -már magam sem tudom mikor tettem fel utoljára egy nap ennyiszer azt a kérdést, hogy "Miért?".
-Én....én nem tudom, hogy hogy mondjam el, vagy hol kezdjem, ez annyira bonyolult...-sóhajtott.
-Kérlek, tudni akarom miért annyira fontos ott lennem!
-Tudod mit? Az egyik testőrrel megyek eléd és majd akkor elmesélem, oké?
-Oké! -s miután  eligazítottam, hogy az M1-esen megyek letettük. Mellékesen elmondom, hogy ő már addigra a boltot járta...
Miközben az utat pásztáztam az agyam csak azon járt, hogy mi lehet az ok? De nem jutottam semmire, mintha az agyam leblokkolt volna. Halkan szólt a rádióban egy népszerű koreai dal ami jobban az idegeimet tépte, ahogy vinnyogó hangon blablabláznak, így átváltottam egy másik adóra amiben éppen egy régi mégis kedvenc zeném hallatszott. Dúdolni kezdtem, s ujjammal a kormányon ritmusra doboltam, mígnem a telefonom rezegni kezdett. Kikapcsoltam a rádiót és kihangosítva fogadtam a hívást.
-Milyen kocsid van? -hangzott Louis hangja kocsizúgással keveredve.
-Suzuki sx4 cross. -válaszoltam, s fékre taposva álltam meg az egyik kereszteződésnél.
-Fekete? És hátul van egy rajzfilmes matrica?
-Aha. De ho...-folytattam volna de közbe vágott.
-Maradj úgy ahogy vagy! -és ezzel ki is nyomott. Semmi szia, vagy valami magyarázat, áh minek is... Maradjak úgy ahogy vagyok...menni se tudnék. A lámpát pásztáztam és vártam, hogy végre zöldre váltson át, mikor az anyósülés felőli ablakon halk kopogás hallatszott. Oda kaptam a fejem és azt hittem, hogy felsikítok, de e helyet inkább kinyitottam az ajtót és tágra nyílt szemekkel, és fülig érő mosollyal néztem a barna, kócos hajú, tenger kék szemű férfi ül be mellém. Igen, férfi. Egy markáns, igazi férfivé érett Louis.
-Szia! -tárta ki a karjait miután egy reklám táskát letett a lábai mellé, én pedig mint egy ragadozó vetettem közéjük magam és úgy öleltem mint még eddig soha senkit. Miután elhúzódtam tőle jobban szemügyre vettem, úgy ahogy ő is engem. Lábaim egy fehér Adidas cipő díszelgett, sötét farmerrel, és egy fekete trikó volt rajta. Karjait díszített egy-kettő új tetoválás, és izmai is gyarapodtak. Arcát pár napos borosta fedte, és ott díszelgett a fülig érő mosolya is, szeme alatt kissé lilás karikák éktelenkedtek, haja pedig kócosan meredezett össze-vissza, tenger kék szemei pedig fáradtan csillogtak. Mondhatni semmit sem változott, s mégis.
-Mond, hogy csak álmodok. -motyogtam, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy alig 1-2 óra alatt újra láthatom 7 teljes év után.- Alig változtál. -nevetek fel halkan hiszen mégiscsak a kisfiam alszik a hátsó ülésen.
-Te pedig nagyon is változtál. -mosolyogva rázta meg fejét ami aztán hátam mögötti ülésre, jobban mondva az ülésen alvó kicsikémre tévedt és ott is maradt.- Ő a kisfiad?
-Igen. -biccentettem büszkén. Nagy mutatóujját óvatosan simította végig a puha arcocskán és mosolyogva fordult vissza hozzám mikor álommanó felsóhajtott.
-Teljesen rád hasonlít. -néz előre, én pedig elindulok mivel a lámpa már zöld színben pompázott.- Hogy hívják? -fél szemmel látom ahogy újra kisfiamat nézi.
-Lucas. -felelem büszkén. Ő pedig nyomatékosítva megismétli. Nem bírom vissza tartani magam így rákérdezek arra ami már több mint egy órája fúrja az oldalam.- Louis, most már elmondhatnád, hogy mi is van.
-Igazad van, hiszen tudnod kell, mielőtt oda érünk. -sóhaja gondokkal volt tele. A kormányt akaratlanul is jobban markoltam meg egy a füleimet hegyeztem.-Az egész körülbelül egy hete kezdődött. Letoltunk egy jó kis koncertet, és úgy gondoltuk elmegyünk kicsit bulizni. Szinte mindegyikük leitta magát, így még észre sem vettük hogy egyikünket elnyelte a föld. Másnap délben idegesek voltunk mert nem találtuk sehol Harry-t. Hívtuk a mobilján de nem vette fel, aztán estére se volt róla hír, és aztán az egyik hotelben dolgozó srác hozott egy levelet, amin egy cím volt és annyi hogy menjünk oda. Idegesek voltunk és oda mentünk. Még semmit nem sejtettük mikor megálltunk a romos használhatatlan hotel előtt. Nyitva volt ezért bementünk, de csak egy fekete alak volt az egyik ajtóban ami megparancsolta hogy maradjuk egy helyben. Elmondta, hogy náluk van Harry, valamint azt, hogy ők nem pénzért rabolták el hanem...hanem azért hogy veled beszélhessenek. -elakadt a lélegzetem, úgy éreztem, hogy ez egyszerre túl sok információ számomra. Összegezve az eddig hallottakat;Harry-t elrabolták, és csak azért, hogy velem beszélhessenek. Ez abszurdum, miért velem? Ez teljesen hülyeség!- Ellenkezni akartunk az ötlete miatt, és nem akartunk elmenni de akkor pisztolyt rántott elő és utasított, hogy hordjuk el onnan magunkat. Miután kijöttünk hívtuk a hatóságokat és ők azonnal jöttek de nem mehettek be mert azzal fenyegetnek, hogy megölik Harry-t. Miután egy napot ott tanyáztunk előtte, határidőt adott, hogy kerítsünk elő téged, különben végez vele. -a levegő reszketegen távozott a tüdőmből, s kezeim elfehéredve markolták a kormányt. Ez nem igaz, nem lehet igaz.
-Nem igaz! -meredtem előre az egyenes útszakaszon.- Ezzel akartok rávenni, hogy menjek vissza Harry-hez vagy mi? Louis ha ez egy vicc akkor eléggé morbid! -nem tudom miért mondtam, hogy csak vicc, hiszen látszott Lou-n, hogy igazat beszél.
-Bárcsak nem lenne igaz! Tudod hányszor volt már az, hogy úgy riadtam este fel, hogy azt reméltem csak mindet álmodtam? Azt akartam, hogy ne legyen igaz. De ez a kibaszott igazság! -idegesen túrt bele barna hajkoronájába.- Fűt fát megmozgattam a telefonszámodért, vagy a lakcímedért, de nem leletem semmit! Mikor a bátyád megadta a számodat, akkor már azt se tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány. A rendőrök 0-24-ben vannak a hotel előtt de nem érnek vele semmit. Mindent fel ajánlottunk már nekik, de semmi. Te vagy az egyetlen remény, nem akarom elveszteni a testvérem!

II. Évad, 1 rész. "Kivel beszélek?"

Jó olvasását! Véleményt kérek! :)

2020.06.06.
Idegesen szorongatom a kocsi kormányát, és imádkozok, hogy a főnököm -jobban mondva csak lesz a főnököm, ha minden jól megy- előtt érjek be a megbeszélt találkozóra. Mérgesen fújtatok mikor az egyik utcán egy végeláthatatlan dugóba keveredek.
-Ez nem lehet igaz! -zsörtölődök. Hihetetlen, hogy itt minden nap dugóba keveredhet az ember! Lassan kezdem azt hinni, hogy ez a város forgalmasabb mint London, pedig ez kemény kijelentés! Úgy látom ahogy kijön a nyár még többen vannak... Akár a hangyák. A karórámra pillantottam ami 8:54-et mutatott. Remek! Már biztosan elkések! 6 percem lenne, elkocsikázni egy 5 perces utat, de így, dugóban ez akár lehet 15 perc is. Úgy érzem ez az állásinterjúm is befuccsol. Ebben a hónapban a 2. lesz. Szuper! Már másfél hónapja állást keresek mivel a volt munkahelyemen lejárt a szerződésem. Szerettem ott dolgozni, pincér voltam egy kis étteremben, ahol nagyon jó volt mindig a hangulat. Hirtelen éreztem ahogy a telefonom elkezd rezegni a nadrágzsebemben, gyors mozdulattal operáltam ki onnan. Miután megpillantottam anya arcát rám mosolyogni én is mosolyogni kezdtem és elhúztam a kis zöld ikont. -Szia anya! -szóltam bele.
-Szia kicsim! -éreztem a hangjában hogy valami baj van, s ezáltal a szívem hevesebben kezdett verni.- Ömm...Most hívott az az ember akivel találkozód lenne. -mondta gondterhelt hangon. Ó ne.- Azt mondta, ha nem érsz oda két perc múlva akkor az interjú tárgytalan lesz. -sóhajtott, hiszen tudta jól, nekem ez fontos.
-Anya, képtelenség, hogy 2 perc múlva ott legyek! Dugóban vagyok és csak araszolgatok előre, még ha futnék, se érnék oda! -túrtam a hajamban. Még most is furcsa hogy vissza festettem teljesen barnára, és már nem szőkés ombréban hullik a hátamra mint annak idején 2013-ban és 2014-ben, valamint rövidebb is.
-Semmi baj, kicsim! Ne idegeskedj ezen! Majd lesz egy jobb! -biztatott.- Addig is a bárban még megvan a munkád! -na igen a bár, nos azt inkább csak hobbinak mondanék. Már lassan másfél éve éneklek hétköznaponként ott, a Haley's -ben. Egy kis bár ahova a gazdagabb emberek járnak, akik kicsit iszogatni vagy baráti csevejt ejteni jönnek, vagy csupán lazítani, és enni gyors kaját. Igazán hangulatos hely, és ez az amiért annyira szeretem, otthonos.
-Igazad van anya. -mosolyodtam el.- Na mindegy, vissza hívnád és megmondanád neki?
-Persze! -hangja lágy volt, már már simogató.- Kicsim, ha kikeveredsz a dugóból, nem ugranál be nekem egy kis kínaiért abba a sarkon lévő kínai étterembe?
-De persze! Szia! -miután ő is elköszönt bontottuk a vonalat.- Franc! -ütöttem egyet a kormányra, mire megszólalt a duda.
Bő 15 perc múlva sikerült kijutnom a kocsik rengetegéből, s immár sikeresen álldogáltam a kínai étteremben, várva a rendelésemet. A telefonom nyomkodásával próbáltam elütni az időt. Játékokból lépkedtem az álláshirdetésekbe, onnan a közösségi portálokra, majd végül inkább zsebre tettem a készüléket. Néztem ki a fejemből, s összerezzentem mikor egy nagyon akcentusos női hang szólalt fel.
-Hölgyem, itt a rendelése. -felé kaptam a fejem, és egy alacsony, vékony, kissé öreg kínai nő nézett rám kezében tartva egy kínai feliratokkal ellátott táskát.
-Köszönöm! -vettem el, és átnyújtottam az árát.Visszaérve a kocsihoz betettem az anyós ülésre és az övvel biztosítottam. Bezártam a kocsi ajtót és már épp menni akartam át a másik oldalra amikor a telefonom eszeveszett csörgésbe kezdett.
-Igen? -emeltem a fülemhez és nekidőltem a kocsinak. Szegény kocsimra már ráférne egy alapos csutakolás... Igaz, nem valami márkás járgány csupán egy Suzuki sx4 cross ami a mostani világban szinte "öregnek" számít de én imádom.
-Szia, Sara! Én vagyok az Matt. -hallottam meg az ismerős hangot.
-Áh, szia Matt! Bocsi nem figyeltem, hogy ki hív. -mosolyogtam. Matt a főnököm a Haley's-ben, a kora lassan megüti a negyvenet de simán nézik az emberek harmincötnek. Jól tartja magát.
-Nem lényeg! -szinte láttam magam előtt ahogy legyint a kezével.- Azért hívlak mert Sonja felmondott...
-Felmondott? De hát miért? -szóltam közbe. Sonja az egyik ott dolgozó pultos lány volt, ő vette fel a rendeléseket, és vitte asztalhoz ha kérték.
-Ha nem szakítasz félbe, akkor megtudod. -dorgált le.- Lemondott mert a férjével Atlantába költöznek. Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne ha te vennéd át a helyét? -Ahogy kimondta az utolsó szót is a szemeim felcsillantak. Óh szent Isten! Egy munka! Végre!
-Hol kell aláírnom és mikor? -válaszoltam izgatottan. Még szép, hogy elfogadom! A legjobb munka lenne számomra!
-Nyugi Sara! -nevetett- Mivel ezen a héten szabid van, úgy gondoltam, hogy hétfőn az az 12.-én bejössz és megbeszélünk mindent és aláírsz pár papírt. -tájékoztatott.
-Oké! -vágtam rá, szinte abban a minutumban.
-Szia! -búcsúzott majd lenyomta. Örömömben ugrálni lett volna kedvem, de hát mégsem tehetem itt az utca kellős közepén?!
Boldogan léptem be anya házába, és szinte azonnal a kutatására indultam.
-Anya! -kiáltottam el magam.
-Hálószoba! -hallottam a választ. Az említett helység felé lépkedtem, s mikor beléptem az ajtón megpillantottam anyát ahogy épp az Ipad-jén beszélgetett valakivel.
-Itt a kínai! -emeltem fel a kajás táskát.
-Hozd ide, kicsim.-mosolygott. Lehuppantam mellé és közénk tettem a kaját. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy lássam kivel beszélget.- Ja, tessék. -nyújtotta át a készüléket aminek képernyőjén bátyám volt.
-Szia!! -üvöltött bele. Nos, igen, nem sokat változott, csupán dolgozik, Londonban így kicsit keveset látom őt.
-Szia! -integettem.- Mesélj mi újság? -vigyorogtam akár a vadalma.
-Semmi, semmi. Ma volt pár kép amit előhívtam, és most írtam a tulajdonosának, hogy holnap jöhet értük.-rántott vállat.- Viszont én hallottam valami olyasmit, hogy még mindig nincs munkád. -ráncolta a szemöldökét.
-Ahj, igen, dugóba keveredtem és nem értem oda, de nem baj! -vigyorogtam, és látva értetlen arckifejezését mesélni kezdtem.- felhívott Matt és mondta, hogy az egyik alkalmazott felmondott ezért nekem adná a munkát. -lelkendeztem. Anya átölelt, David pedig tapsolni kezdett.- Annyira örülök.
-Azt gondolom. -nevetett.- pedig titkon reméltem, hogy otthagyod Watfordot és visszajössz Londonba. -dörzsölte zavartan a tarkóját.
-Azt hittem ezt már tisztáztuk! -hervadt le a mosolyom.
-Persze, tudom. -sóhajtott. Hallottam ahogy a háttérben egy csengő hangja szólal fel, s ő is felkapta a fejét rá. -Na, úgy látszik mennem kell, lehet, hogy ez Anna lesz.
-Anna? -húztam fel a szemöldököm.- Miről maradtam le?
-Nyugi még csak két randin vagyunk túl. -kacsintott és lerakta. Amióta lezajlott a "David apa lesz" ügy, ami -mint kiderült- csak azért volt mert a lány fülig belezúgott az én bátyámba, de terhes is volt, így ő úgy gondolta, hogy a kis trükkjével megszerezheti magának a bátyámat. Őrült nőszemély, de eltűnt, akár a kámfor.
Miután 1 óra elteltével hazaértem, neki láttam a főzésnek. Készítettem gyümölcslevest és egy kis párolt rizst -ami lehet elég lenne egy hadseregnek is-, kirántott hallal, s mire feleszméltem már délután fél kettő volt. Megmostam a kezem, megtöröltem egy konyharuhába, és már indultam is a folyosóra. Hajamból kivettem a hajgumimat és a csuklómra tettem, majd magamra kaptam a magassarkúmat, felkaptam a kocsikulcsot  és bezártam az ajtót majd indultam is az óvoda felé. Húsz perc múlva már a kocsiból szálltam ki, s mentem be az épületbe aminek a falát nagy macik díszítették. Bekopogtam a Zümi csoportba és vártam, hogy egy óvónő kijöjjön.
-Áh, jó napot! -dugta ki a fejét.- Máris küldöm. -csukta be újra az ajtót. Kicsit hátráltam és leguggoltam, nem sokkal később már nyitódott az ajtó, és az én kis drágaságom szaladt ki a maciját szorongatva. Magamban elmormoltam egy imát amiért volt fal a hátam mögött, mivel a nagy becsapódásától a falnak dőltem. Nagy cuppanós puszit kaptam az arcomra, ami még jobban mosolyra késztetett.
-Menjünk haza? -nézett rám nagy zöld szemeivel. Ahj azok a zöld szemek....
-Persze! Na gyere öltözzünk át. -kaptam az ölembe és a szekrényéhez sétáltam, majd leültettem az előtte lévő kis padra. Ügyesen vette le a szandácskáját, s bújt ki az óvodai ruhájából, én pedig felöltöztettem.
A kocsihoz lépkedve az egyik kezével a kezemet szorította, míg másikkal pedig a maciját.
A hátsó ülésen lévő gyerekülésbe tettem s bekötöttem, majd is beszálltam a kocsiba és beindítva a motort tolatni kezdtem, az útra térve pedig hallgattam fecsegését, de pár perc múlva a telefonom csörgése szakította félbe. Lehúzódtam az útról és felvettem az ismeretlen számot rejtő hívást.
-Halló? -szóltam bele.
-Kivel beszélek? -szólt bele egy ideges kissé mély férfi hang.
-Ezt én is kérdezhetném! -feleltem kissé számon kérőn.
-Kivel beszélek a kurva életbe! -kiáltott bele. Szemeim kikerekedtek a hirtelen indulatától.
-Sara Wish vagyok! -mondtam én is idegesebben.- De most már, maga ki?
-Végre Sara! -kissé mintha megnyugodott volna- Én vagyok az Louis, Louis Tomlinson! -a szám elnyílt de hang nem jött ki rajta.- Ide kell jönnöd azonnal!