46. Rész "Hazudsz!"

Sziasztok! 

Itt vagyok egy friss kissé érzelgősre sikerült résszel.

Nincs sok hozzáfűzni valóm, szóval olvassátok el és írjátok le ami a szívetek van.

Ja és még csak annyit, hogy hivatalosan is bejelentem, hogy a blognak nemsokára indul a 2. évada!!

Jó olvasást!

Miközben elmeséltem Austin-nak a történteket, úgy éreztem, hogy egyszerre könnyebbültem meg, s ugyanakkor porrá zúzódott a szívem. Fájt mikor kikellet mondanom Harry nevét, úgy éreztem egy tolvaj nevét mondom ki...a szívem tolvajáét. A "mesém" közben többször megálltam és elsírtam magam hiába próbáltam érzelemmentes lenni, nem sikerült. Képtelen voltam még akkor is felfogni, hogy hogy tehette ezt Harry... Viszont nagyra becsültem Austin-t azért mert nem szólt bele, s nem állt Harry pártjában akkor mikor elmondtam neki mi is volt a félre lépésének valódi oka. Nem zengett ódát arról, hogy mennyire nem tettem jól azt, hogy így leégettem őt sokak előtt, inkább csak nevetett rajta, s furcsa mód alig ismert de megölelt, ami jól eset, szükségem volt rá.
Immár 1 óra telt el s mi még a padon ülve beszélgettünk. Minden random témát feldobott csak azért, hogy elterelje a figyelmem. Kiveséztünk sztárokat -olyanokat is akiket ő személyesen is ismer- próbálta minél messzebb terelni a témát Harry-ről, de attól, hogy nem beszéltünk róla az én fejemben akkor is ott volt a jelent a csókról, a dühtől izzó szempárról, s a fülemben zengett a hangja. A három mondatából most csak egy: Idegesítő vagy!
-Figyelsz te rám? -bökött meg Austin a könyökével. Kicsit ráztam a fejemen, s letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
-Hát, nem igazán. -húztam el a számat, miközben a macskaköves járdát kémleltem.
-Már megint miatta sírsz igaz? -kezét hátamra simította én pedig beismerően bólogattam. Nem lett volna értelme annak ha hazudtam volna, nyilvánvaló volt az igazság.
-Gyere menjünk egy kicsit sétálni. Mit szólsz? -nem válaszoltam csupán csendesen fel álltam a helyemről és elindultam az utcából kifelé.- Na, de azért várj meg! -utánam kocogott s már az út melletti járdán haladtunk tovább. Nem telt el kerek 10 perc, a kocsik zajából nagy nehezen fényképezőgépek kattogását hallottam. Tekintettem felvezettem Austin-ra aki csak lehajtott fejjel kullogott mellettem. Gondolom ő nem figyelt fel rá.
-Kérdezhetek valamit? -szólaltam meg halkan, ő mégis mosolyogva fordította felém a fejét.
-Persze! -karolta át a vállam. Hihetetlen, hogy ez a fiatal fiú, milyen közvetlen személyiség.
-Nagy baj ha veled kapnak lencsevégre a történtek után? -nézek fel rá. Hiába alacsonyabb mint Ő hozzám képest akkor is magas.
-Mikor kapnának lencsevégre? Én nem látok egy paparazzót sem. -összehúzott szemöldökkel nézett körbe, majd megrázta a fejét és újra nekem szentelte a figyelmét.
-Az előbb hallottam a kattintásokat, meg azt hiszem láttam is egyet... -húztam el a szám.- Ugye nem leszel bajban miattam? -néztem rá kétségbe esetten. Még csak azt hiányzik, hogy teljesen mást sztorit kreáljanak ki ezek az emberek. Nem akarom, hogy miattam zaklassák őt.
-Ugyan már! -nevetett fel, s karjával lazán legyintett egyet.- Engem ők nem érdekelnek. Nem érdekel, hogy mit fognak kitalálni, majd a menedzserem elintézi. -rántott vállat.- Ha meg kérdezik mit kerestél velem ezen a helyen, akkor meg megmondom az igazat. Az pedig, hogy elhiszik-e vagy sem már nem rám tartozik.
-Oké. -ennyivel válaszolok. Őszintén, fogalmam sincs mit kellett volna mondanom...
Lassan sétáltunk egymás mellett, csendesen. Mind a ketten gondolatainkba voltunk temetkezve, s nem figyeltünk arra hány lesifotós kaphatott minket lencsevégre.
Elég messze elsétálhattunk mivel már a lábam kezdett fájni a magassarkú cipőmben.
-Nem ülünk le? -szólaltam fel, mire ő összerezzent a hirtelen jött hangtól.
-Hova? -fordult felém. Fejemmel a háta mögötti füvez részre böktem. Most nem érdekelt, hogy vizes-e vagy sem, csak le akartam ülni. Nem szólt semmit csak megfordult és a fűre sétált, majd törökülésben várta, hogy én is leüljek. Nem tétlenkedtem egyből utána indultam, s leülve mellé lehúztam a lábbelimet.- Szóval ezért akartál leülni? -nevetett s elvette az egyik cipőm.
-Aha. Tudod milyen rossz ha hosszabb ideig ebben kell sétálnod? -néztem rá felhúzott szemöldökkel, miközben élveztem ahogy a nedves fű kényezteti a lábam.
-Hát képzelem, hogy nem egy mesebeli álom. -felnevetett, és vele nevettem én is. A cipőmet vissza helyezte a földre, s az úton elhaladó autókat szemlélte. Vajon most mit csinálhat Harry? Érdekli egyáltalán az ami történt? Biztos azzal a lotyóval van, és csak virul a feje amiért megszabadulhatott tőlem. Hiszen megmondta: idegesítő vagyok. Valóban idegesítő lennék? Tudja ő mennyire összetört a szívem? Megbíztam benne... Olyan naiv voltam, túl naiv. Hiszen annyian megmondták már, hogy a szerelem törékeny. Törékeny akár egy vékony jég, ami egy pillangó súlya alatt is összetörik. Valaki tudta egyáltalán, hogy mit művelt ő a hátam mögött? Neki nem fáj annyira mint nekem? Ő nem érzi úgy, hogy elveszett odabent valami, hogy valami eltűnt? Fogok valaha is úgy szeretni valakit mint ahogy őt? Ha lefeküdtem volna vele akkor még mindig együtt lennénk? Óh hát persze, hogy akkor még együtt lennénk, hiszen pontosan ez volt az oka amiért megcsalt... Istenem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Amikor azt hisszük, hogy minden jó lesz akkor mar belénk igazán az élet, úgy akár egy vipera...halálosan... Ez a marás pedig megölte a szerelmet, a mi szerelmünket...örökre.
(Ajánlott zene hozzá: Demi Lovato: Skyscraper (link) )
Elmélkedésemből egy hangos kocsifékezés zökkentett ki , s mire feleszméltem, hogy ki szállt ki a kocsiból, addigra már előttünk volt. Mint egy rongybabát, úgy kapta fel Harry a földön ülő Austin-t majd lökte neki a legközelebb eső fához. Akár egy bolha, úgy ugrottam fel a helyemről, s sikítva fordultam el mikor nem értem el Harry öklét ami Austin feje felé tartott. Mikor hallottam hogy elért valamit megfordultam, s láttam, hogy szerencsére Harry ökle nem a célpontját találta el, hanem a fát.
-Hagyd őt! -szaladtam oda, s miden erőmet össze szedve löktem egyet Harry-n. Mikor keze leeset maga mellé kettejük közé álltam. Semmikép sem fogom hagyni, hogy akár egy ujjal is hozzá érjen szegény fiúhoz.
-Még, hogy én csaltalak meg?! -nevetett fel, s orromat akkor csapta meg a tömény italszaga. Részeg. Állapítottam meg, s ezt az is alátámasztotta hogy állása imbolygott.
-Ő csak egy barátom! Te viszont rohadtul részeg vagy! -ordítottam rá, majd újra meglöktem így ő elterült a földön. Tudtam, hogy nem fájt neki, mivel csak az alkohol miatt esett el. Ha józan lett volna akkor ezt meg sem érezte volna.- Minek jöttél ide? -vágtam csípőre a kezem, s küzdöttem azért, hogy ne sírjam el magam. Sose szerettem ha ő részeg, egyszerűen akkor nehezemre esik nem apámra gondolnom.
-Már egy órája téged kereslek. -mondta össze-össze akadó nyelvel.
-Ugyan minek? Nem emlékszel? Szakítottam veled! Harry... -folytattam volna a mondatomat de ő közbe vágott.
-Nem érdekel! Szeretlek! Nekem te kellesz!
-Nem Harry! Nem szeretsz, csupán hozzászoktál ahhoz, hogy mi együtt vagyunk, de ennek már vége! Ha én kellenék neked akkor nem lettél volna együtt azzal a lotyóval! -karjaimmal hadonásztam, s hallottam ahogy Austin szól hozzám de most képtelen voltam rá figyelni.- Szerinted az megoldás, hogy leiszod magad a sárgaföldig? -ráztam hitetlenül a fejem.
-Az ital, segít legyűrni a fájdalmat! Az italban nem lehet csalódni, úgy mint egyesekben! -hirtelenjében Harry feje helyett apát láttam. Ugyan azt mondta Harry amit régen apa mindig mondott...
-Apa...-suttogtam el ezt az egy szót mire, apa eltűnt s újra Harry nézett rám.
-Itt aztán nincs. -nevet fel. Megráztam a fejem, s nem érdekelt, hogy ott van Austin, és Harry, egyszerűen nem bírtam tovább. Előtört belőlem újra a sírás.
-Miért akarod, hogy jobban fájjon? -suttogtam s térdre rogytam, majd kezeimmel takartam az arcom.
-Én nem akarom, hogy fájjon, csupán...
-Hazudsz! -suttogtam, de mégis ügyeltem arra, hogy tisztán hallja.- Magadnak is hazudsz, és nekem is! A kezdetektől fogva tudtad azt, hogy ha kiderül akkor mennyire fog nekem fájni, mégsem érdekelt!
-Igazad van! Tudtam, hogy fájni fog mikor kiderül, de én nem téged akarlak elveszíteni! -térdelt fel, s a szemembe nézve mondta ki szavait.
-Mégis engem vesztettél el. -nevettem fel keseredetten.- Tudod mit Harry? -töröltem le a könnyeim.
-Mit? -a hangja reményvesztett volt, s tudtam, hogy ha kimondom a szavaim akkor fájdalmat okozok neki, de mégis kimondtam...
-Felejtsük el egymást. -suttogtam érthetően.- Így lesz a legjobb... -Harry kikerekedett szemekkel nézett rám, s tudtam, már nem volt a szervezetében alkohol...
-Ne...-tátogta el. Austin-ra pillantottam aki felém nyújtotta a kezét amit elfogadtam, és felsegített a földről, s kezembe vettem a cipőim. A remegés újra visszatért, s még nagyobb űrt éreztem odabent, a könnyek csorogtak le az arcomon... Mielőtt elindultunk volna még Harry-re pillantottam. A hajába markolt s előre meredt, oda ahol én térdeltem... Lassan haladtunk egyre távolabb tőle, de még mielőtt eltűntünk volna a sarkon még vissza szóltam.
-Nem haragszok rád Harry, csupán csalódtam benned... -majd vissza fordultam, és Austin-ba karolva mentem tovább. Pár lépést tettünk mikor ordítást hallottunk. Austin rám nézett mert ő is, és én is tudtam hogy kiadta ki a hangot: Harry. Zokogva bújtam a mellettem álló fiúhoz aki készségesen ölelt magához, s várta azt, hogy össze szedjem magam. Hát valóban vége... Mi már csak két idegen vagyunk egymásnak... Csak két idegen...