Egy és fél év. Ennyi idő volt míg nem jelentkeztem. Tudjátok a mai reggelen kezembe vettem a telefonom s csak azon kaptam magam hogy megnyitottam a blogot, aztán pedig a kommenteket keztem olvasni, s akkor rádöbbentem, hogy mit hagytam itt és, hogy ez mennyire is hiányzik nekem valójában.
Tudom, hogy sose fogom tudni elégszer elmondani, hogy mennyire sajnálom azt, hogy eltüntem. DE most már itt vagyok, nem tudom, hogy milyen időközönként fognak érkezni a részek, s azt sem tudom, hogy meddig fogom bírni, de ez majd a jövő zenéje.
Remélem, még vagytok itt páran, kérlek akkor jelezzétek valahogy :)
Millió puszi mindenkinek!
Jó olvasást!
(Ask.fm-en tudtok kérdezni tőlem akár az elmúlt időszakról az életemből, vagy bármi másról.)
-Kérlek add ide! Azt igazán elbírom én is! -már körülbelül 5 perce mondogatom hol Harrynek, hol Liam-nek hogy a kisebb táskákat elbírom, és nem kell mindent nekik lecipelni. 4 nap telt el azóta a borzalmas nap óta. Ma haza engedtek, igaz csak azért mert nem tudtam nyugodt lenni itt bent, így mindig izeg-mozogtam annak ellenére hogy nem lett volna szabad, szóval saját felelősségemre haza mehetek. Tegnap sikerült ezt elérnem, de csak ma tudták kiállítani a zárójelentésemet. Harry viszont már tegnap óta a nyakamon ült és azt ecsetelte, hogy nem fogok vissza menni Watford-ba mivel neki lelkiismerete lenne amiatt, hogy ő miatta lett bajom és nem lehet mellettem mikor lábadozok. Hiába elleneztem az ötletét miszerint lakjunk addig minimum nála míg fel nem épülök teljesen, de hajthatatlan volt, így végül mégiscsak London szélén lévő házában fogunk lenni. Harry szerint Lucas örül neki, nekem pedig ez a legfontosabb. Bár félek. Félek hogy beleszeretek...-Már itt sem vagyok! -Indultam el az ajtó felé, Liam pedig követett. Nem igazán tudtam sietni, mivel oldalamon lévő seb még mindig fájt, viszont inkább elviseltem a fájdalmat minthogy itt maradjak.- További szép napot! -köszöntem el a nővérektől, majd kiléptem az osztály ajtaján. Amint kitettem a lábam az osztályból elöntött egyfajta megkönnyebbülés. Mély levegőt vettem és próbáltam tartani Liammel a tempot mivel Harry már a lift gombját püfölte, bár még így is jó pár lépésse le voltam maradva. Képtelen voltam sietni bárhogy is szerettem volna. A lift megérkezett mi pedig beszálltunk. Rajtunk kívül még egy idős házaspár volt a liftben akik a 9. emeletre mentek így nekünk meghosszabbítva az utat. Amikor a lift ajtó bezárult és elindult a lift, a sebembe fájdalom nyilalt igy sziszegve odakaptam a kezem, amire persze Harry is felkaptam a fejét, s sajnálkozva nézett rám.
Mikor végre elértük a földszintet és kiszabadultam a liftből, azonnal az ajtó felé vettem az irányt, amin nagy betűvel kivolt írva hogy kijárat. Kint az újságírók hada fogadott ami meglepett de Liam karon ragadott, míg Harry előre sietett a csomagokkal. Liam óvatosan vezetett maga mellett miközben én csak lefelé néztem. A vakuk szinte elvakítottak, a fejem zsongott a sok kérdéstől a sok kiabálástól és a kattogásoktól. De szerencsére hamar a kocsihoz értünk így amilyen gyorsan tudtam beszálltam majd nagy levegővételekkel próbáltam nyugtatni kalimpaló szívemet. Pár perc múlva az autó már az utakat szelte. Annyira izgatott vagyok, alig várom, hogy végre átölelhessem a kisfiam. A kórház sajnos nem engedte, hogy Harry vagy bárki más behozza, így amióta bent voltam nem láthattam őt. Még videóhivással sem láthattam, mivel tudtam, hogy neki csak rosszabb lenne. Mióta megszületett nem hagytam őt egyedül, így most nem meglepő számomra a lelkiismeret furdalás.
-Jól vagy? - fogta meg vállamat Harry. Érintésére a gyomrom még mindig össze rándul, ó istenem mióta hiányzott már nekem ez az érzés, s most pedig már 4 napja folyamatosan ezt érzem, mikor ő a közelemben és valahogy bőrünk összeér. Nem! Nem lehet gyenge nem szabad ezt éreznem! - Sara! Hahó! Minden oké?
-Igen, persze minden rendben van. Mikor láthatom Lucast? - érdeklődve fűrkésztem az arcát amelyen néhol megjelentek kis ráncok, és persze a borosta, de mégis szemei gyermeki csillogása megmaradt.
-Még pár perc és megérkezünk Louis házához. Tudod, tök jól összebarátkoztak egymással, ne lepődj meg ha a kicsi egy kicsit átvette Louis stílusát. - nevette el magát. Itt már van valami, érzem!
-Ha trágár szavakat tanított neki én kiherélem! - csattantam fel, mire elől Liam és a sofőr nevetésben törtek ki.
-Nyugi Louist már Dávid eléggé befenyítette ezzel kapcsolatban! - biztosított Liam, így kicsit megnyugodtam, hogy az én kis drágámat nem rontották el, míg én távol voltam.
Az autó valóban hamar megállt egy tipikus családi ház előtt. Amint leállt a motor azonnal kinyitottam az ajtót és kiszállva, amilyen gyorsan csak tudtam haladtam az ajtó felé, persze a tempóm nem volt a leggyorsabb s ezt bizonyítja, hogy Liam pár másodperc alatt beért, s megelőzve engem kinyitotta a bejárati ajtót. Amint az ajtó kitárult azonnal hallani lehetett a benti hangos gyerek kacajokat. Szemem könnybe lábadt, ahogy Liam bekiabált, hogy itt vagyunk, majd apró láb dobbanásokat hallva, megláttam Lucast, aki miután meglátott elsírta magát s még gyorsabban szaladva jött felém.
-Anyuci! - kiáltotta. Könnyeim patakokban folytak ahogy nehezen de még időben legugolva végre átölelhettem őt. A nagy lendületétől majdnem hátra estem de egy hatalmas kéz a hátamnál megtartott.
-Óvatosan. - szólt halkan majd egy zsebkedőt lógatott elém, amit elvéve Lucas maszatos arcocskáját kezdtem megtörölni.
-Szia kicsikém, szia! - öleltem újra magamhoz. - Itt vagyok, már itt vagyok. Istenem picikém. - pusziltam meg a fejebúbját.
-Gyere menjünk be. - nyújtotta kezét felém Harry, amit én elfogtam s ő felhúzott állásba. Lucas kezemet szorongatva követett be a házba, ahol Niall és Louis is ott volt.
-Sara! Szia! - állt fel Niall és bicegve igyekezett felém.
-Szia Niall! Mi lett veled? Toltam el kicsit magamtól és végig mértem. Szinte semmit nem változott csupán szőke fürtjeitől vált meg, és borostája befedte egész állát.
-Áh nemsok minden. - legyintett. - De te! Azta mindenit milyen sápadt vagy! Nem tett valami jót neked a kórház! - rázta mega fejét közben pedig helyet foglaltunk a kanapén. Lucas szokása szerint az ölembe akart mászni de miután sikeresen belekönyökölt az így is eléggé sajgó hasamba, Louis az ölébe kapta.
-Most nem kishaver, anyának most fáj a pocakja, tudod olyankor nem szabad. Nézd itt az Ipad játsz rajta menj! - adta kezébe mire ő csak nagyot bólitva elszaladt. Szinte tátott szájjal néztem Lou-ra.
-Ezt meg, hogy csináltad?
-Varázslat! - nevetett. Jobbha rá hagyom úgy érzem.
-Na de Niall mi lett veled? Miért sántítottál? - fordultam az említett felé.
-Ja, semmi komoly, csak szarul léptem le tegnap a lépcsőről es ez betett a műtött lábamnak. - rántott vállat.
-Hoztam kaját! - szólalt meg Harry. Észre sem vettem, hogy nem volt köztünk. - Sara, bocsi de nem volt barna kenyér remélem nem nagy baj. Tudom hogy a doki azt mondta diétázz pár hétig, de...
-Jó lesz ez is Harry, köszönöm. - mosolyogtam rá, így ő is megvillantotta gödröcskés mosolyát.
-Mesélj Sara, mi történt veled 7 év alatt? Harryt hiába kiengedték hamarabb a kórházból mint téged, s próbáltuk faggatni de nem mondott semmit. - nézett szúrósan Harryre Niall. S tudtam, hogy itt van az a pillanat amikor újra be engedem őket az életembe, tudtam, hogy ők újra része lesznek az életemnek, az életünknek.
